Fjodor Tyutcsev: Gleccserek

Lángol a dél lehellete.
Tüze gyújtva, tikkasztva forral.
Göndör kis párákkal tele
füstölög a sötét hegyoldal.

A rezgő lombon át a nyár
csak árnycsipke-darabokat szór.
Altatót csengenek a nyáj
vándor csengői a magasból.

Acéltükörben tündökölve
kéklik a tó a szirt alatt
s vígan, bizakodva csörög le
tarka kövein a patak.

És míg félálomba-gyönyörbe
lankadtan, balzsamittasan
hanyatlik a lejtő a völgybe,
ahová a szellő suhan:

a táj fölé, mint egy-egy isten,
gleccserek orma tornyosul -
jéghomlokukat fényözönben
fürdeti az örök azúr.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Reggel a hegyekben

Kéken nevet az egek orma:
éji záportól friss a zöld:
kopár hegyek közt kanyarogva
ragyogó sávként fut a völgy.

Csak a csúcsok körül remeg-ring
felhő a messziségen át:
köd-falai tündöklenek, mint
rombadőlt varázspaloták.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Bújócska

Mint rendesen, ott a gitár, a helyén:
ablakban a szegfű- s rózsacsokor:
padlón ragyog a korai-alkonyfény:
itt, itt a szobánk!...De a lány maga hol?

Hol késik a drága, a huncut, a szép?
Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Ő?
Érzem közelének igaz gyönyörét:
vele ittasul, üdvözül a levegő!

A rózsa bíbor tüze még bíborabb.
A szegfű kacér - ugye, rejt valamit?
Tudom én, ki pirul el a pírja alatt!
Tudom én, a szirom kivel illatozik!

Pendül a gitár szive? Tán ideged
csókolta a drót zizegő aranyát?
Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,
s amit érez, imádva dalolja tovább!

Hogy izzik a porszem a nap sugarán,
be kedves a tánca, be friss, be derűs!
Két szem mosolyos ragyogása e láng:
az részegít engem is, isteni tűz!

Kis lepke repül be, sugár, tünemény,
ideszáll, odaszáll, lobogó, repeső...
A szivemre, hamar, gyönyörű jövevény:
rád ismerek, éteri lény: Te vagy Ő!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Este

Kondul s leng, halkan tovaszállva,
a harangszó a völgy fölött,
mint a darvak messzi krúgatása,
s elhal a zizge lomb között.

Fénytenger izzik a tavaszban,
rezzenéstelen és simán -
s ijedtebben, hallgatagabban
búvik meg a völgyben az árny.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Sugár

Hallottad-e már, szenderéből
az eolhárfa hogy riad,
ha az éjfél rásuhog és föl-
rezzenti a halk húrokat?

Megrendítően tör szivedbe
a hangja, aztán tovahal:
mint a múlás végső keserve:
zendül és kialszik a jaj!

A szél sóhaja neki ostor,
fájva sír minden idege:
angyali gyász eped a porból
benne a magas ég fele.

Ilyenkor, ó, mintha lebegnénk,
öröklét vonz, visz, elragad,
s mi hű, baráti szellemekként
hívjuk vissza a múltakat.

Hogy tűnik ilyenkor a kétely,
hitünk nagy, boldog lánggal ég,
mintha az éter özönével
ereinkben folyna az ég!

De, jaj, a menny egy pillanat csak...
Lankasztanak a kéjei:
nem adatott a földi pornak,
hogy tűz éltesse, isteni.

Ki minden erőt megfeszített,
áttörte a föld delejét,
de csak egy percre: a tekintet
törik, s elszáll a messzeség:

kábultan, vakultan hanyatlunk
egyetlen sugártól, s megint
ránk borulnak - nem a nyugalmunk,
de gyötrelmünk, lázálmaink.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Anna Ahmatova: Estente hőség

Estente hőség és bágyadt a reggel,
felrepedt ajkam sós íze a számban.
Az utolsó fáradtság érkezett el.
Itt állok a dicsőség pitvarában.

Mulatságom csak egy kerek kis ablak.
A kerítés már langyosan fehérlik,
a kerti ösvényt felverte a vadzab.
Milyen örömmel mennék rajta végig!

Hogy lábam alatt homok csikorogna,
s fenyőág súrolna nyirkos-sötéten,
s ringna megint a hold törött darabja
a tükröző csatorna kék vizében.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Harangszó

Harangszó veri a klastromfalat,
mintha az áldott természet üzenne.
És sápadt arcát kilobbant vizekre
hajtja a szürke szárnyú alkonyat.

Messzi rét fölött fehér csónakok
nem-e-világi árnyakat kísérnek.
Órája ez a kétségbeesésnek
s a veszett hitnek. Kelő hold ragyog.

/Ford.: Rab Zsuzsa/