Az éj fatörzse alatt fekszem haldokló
zengő augusztusban
kihunyt iszonyat hamuvirága velem.
Homlokomból mint eperfából duzzad s kipattan
fürtös-csillagos inda, eleven.
Földre szegezve tarkóm, így fektet nyári éj.
Megtartanak-e, megállítanak-e
a szárak és magok: fű, páfrány és gyökér
fáradhatatlan harcos serege.
Feküdj és várakozz itt. Mint szikla mozdulatlan.
Mit árt neked, ha felszív az éj, ha vihar ostoroz.
Pillantásod halászai hálót fonnak, mely láthatatlan,
várakozásod mélyén arany hal álmodoz.
Fekszem s tudom, augusztus van, és
minden változó.
Szőlőfürt aranyos bogyói pillantásként kiégnek.
A sötét éjféli Nap a zenitjére kaptató.
És engem a fű rabul ejt, páfránnyal összenőve élek.
/Ford.: Weöres Sándor/
