Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Hajnal dereng...

Hajnal dereng: fiú, poharam borral öntsd tele!
Az ég forog, nem tűr habozást: gyorsan dönts, gyere!
Hogy összerogyjon itt ez a rozzant világ, ne várd:
Mint rózsa ég a bor - legyen ez mámor reggele!
Serleg Keletje pirkad: a bor Napja felragyog -
Ne álmodozz, kezed gyönyörök szirmát tépje le!
Majd hogyha korsót gyúr poraimból az Ég kegye,
Ne késlekedj: üres koponyám borral öntsd tele!
Én nem vagyok se vakhitü, sem önsanyargató -
Tölts tiszta bort kupádba, hogy így felköszönts vele!
Bort inni szép s kegyes dolog ám, Háfiz, rajta hát:
Méltó reád e munka: a bút borral öntsd te le!

/Ford.: Képes Géza/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: A boldogság tudod mi...

 

 

A boldogság tudod mi? A kedveseddel élni,
Királyi trónt miatta daróccal felcserélni.
Eldobni lelked is tán könnyű, de haj, nehéz ám
Megválni kedvesedtől, ki lelkedet megérti.
A kertbe indulok, hol bimbó szorongva feslik:
Egy szép sziromszin inget vágyik kezem letépni.
Be jó, akár a rózsa s a szél: titkot cserélni,
S lesni a fülmilét, ki a titkot elbeszéli.
Első találkozón már csókold a kedves ajkát:
Majd rágod ajkadat, ha szived megszünt remélni.
Meglelted őt: örülj hát! Két útja van tanyánknak,
S ha innen elvetődtél, nincs mód egymást elérni.
Jahjá, a sáh szerinted már elfeledte Háfizt -
De éhező ha jajdul: nagy Ég, te nyisd szivét ki!

/Ford.: Képes Géza/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Ha rózsák nyílnak...

Ha rózsák nyílnak, ennél, mondd, van-é szebb?
De százszor szebb, ha bort kortyolva nézed.
A szépség int, ragadd meg hát, s ne gondold:
Örökké vár a kagyló gyöngye téged.
Ne késs bort inni rózsáskert ölében:
A rózsák még talán egy hétig élnek.
Arany borral szinültig töltsd a kancsót,
S kináld kincsként a megfáradt szegénynek.
Siess, ó sejk, az én kocsmám borát idd:
Ilyen bort még a mennyekben se mérnek.
Tanulhatsz itt, de nem kell könyv, füzet sem:
Szerelmet holt betükből, mondd, ki ért meg?
Ha rám hallgatsz, olyan szép nőt szeretsz majd,
Ki nem rabnője ékszernek, se pénznek.
Uram, nékem csömör nélkűli bort adj,
Mitől fejgörcs se tép, szégyen sem éget!
Uvajsz szultánnak én szolgálni vágyom,
Pedig nem tudja: meghaltam, vagy élek?
Világ fényét fején láttam ragyogni,
A nap tündöklik így, ormán az égnek.
Ne félj, Háfiz: csak az gáncsolja versed,
Ki nem tud mást, s kiben hitvány a lélek!

/Ford.: Képes Géza/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Szép arcu török kedvesem...

Szép arcu török kedvesem elment a karomból.
Bántottam-e tán? Dúlt agyam ilyesmire gondol.
Eltűnt a világszép szem előlem, sose látom,
Hull - senki se tud róla, hogyan - könnyem a gondtól.
Még gyertya szivéből sose szállt annyi korom, mint
Sóhaj zsigeremből, ami tűzben kavarog, forr.
Forrás a szemem, szüntelenül árad özönnyi
Könny, és a nyomában viharok vad dühe tombol.
Már összeesem, szörnyü tetőled külön élnem,
Jó gyógyszerem elment, öl a kín mérge, tudom jól.
Szív súgja: fohász egyesülést visszahozott már:
Most csak mecsetet járok, imámból siralom szól.
Használ-e zarándok-ruha? Nincs kibla e helyen.
Mért küzdjek? A kedv és öröm elment a falumból...
Kérdeztem az orvost, aki vizsgált s komoran szólt:
"Jaj néked! E bajtól dehogy is ment meg a doktor!"
Kedves, te ne késs kérdeni: jobban van-e Háfiz,
Mert hát a halál váltja meg őt már a bajoktól.

/Ford.: Képes Géza/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Te könnyü szél, iramodjál...

Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!

/Ford.: Képes Géza/