Váci Mihály: Mintha

Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna:
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is - míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz - mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
épp olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják.
Mi bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta:
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.

Világunk mintha már az lenne,
minek az ember elképzelte,
s benne semmi dolgunk se lenne,
s mintha belenyugodnánk ebbe.

Váci Mihály: Napló

Ma is eléltem, mint a fű,
- a Földet átöleltem!
Milyen szívesen lenne hű
szívem, e telhetetlen.

De elsodor a vérfolyam,
viszi a szívemet:
nem akarat, vágy: - amolyan
szédülő révület.

Még megvagyok, mert összefog
a csontok erdeje,
gyökerek ujja közt homok,
- játszik a szél vele.

Váci Mihály: Zivatar

Zabál a szél, legeli kinn a fákat
az éhségtől dühöngő vadállat.
Kifordul az ég undorodó gyomra,
a tájra ocsmány hányadékát ontja.
Gyűlöletesen árad szembe vélem
a világ: - én ellenségesen nézem,
bár jól tudom - egyedül az a vétke,
hogy körülvett és helyemet kimérte.
Úgy kell élnem, mint sziklán a fenyőnek,
hol helyt kapott, ott az égig nőhet,
fel! - a kiszabott magasságba,
csillagokig! - a megadott irányba:
csapkodhat is a viharokkal szembe,
úgy tehet, mintha szárnya lenne.

Pedig közben tényleg kinőtt a szárnya,
s nem égre nőne, inkább szerte szállna.

Váci Mihály: Mire volt jó?

Már életem felére értem,
már a halálra is megértem,
s belátom bölcsen, és megértem:
- én mindenért, - semmi nincs értem.

Mire is volt jó az, hogy voltam?
Épp annyi, mint hogyha a Holdban
éltem volna, - csak kóboroltam,
és tévelyegtem sok hóbortban.

Volt egy nyomorúságos testem,
és hitvány bűneibe estem:
hányszor elhagyott törten, esten,
s elhagytam én mindent, csak ezt nem.

És tudtam - nem élhetünk itten
úgy, hogy fájó kétségeinkben
valamit ne higyjünk. - Én hittem:
nem hihetünk csak tetteinkben.

Mert nem gyógyít más semmilyen hit.
Próféta, társ, isten sem enyhít
hősi félelmeimen semmit:
élek - s nem vált meg semmi szent itt.

Az vár rám, ami tízezer éve
az emberekre vár. - Hát ér-e
valamit bárki egyéb érve
arra, mit ki kell bírnom élve?

Már életem felére értem,
már a halálra is megértem,
s érdemem ez csak, hogy megértem:
- én mindenért, - semmi nincs értem.

Váci Mihály: Ha érdemes - ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg ne tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől:
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyülöl.

Naponként mosolyogni
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt igért.

Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak egyedül sikerül:

- mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem, -
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes - ha nem.

Váci Mihály: Ősz

Az ég párába vont üveg,
mit befuttat a lehelet:
a sóhajoktól lesz ilyen
az ablak, mint e könnyü menny.
A szántásokról ól-meleg
párák csordája tévelyeg.
Erdőből, jön a csend puhán,
madárfüttyel a gomblyukán.

Nincs: - álmodja csak színeit
a természet, - elmélkedik:
elképzeli a fák szelíd
roskadású intelmeit,
a térdig érő ragyogás
vizén a nyárfa-vonulást,
a fák csúcsán át körbevitt
sugárzás áramköreit,
a hervadás uránium
tömbjét ragyogni szomorún,
a síró szárnyu vadlibák-
utja-kivont hálózatát,
az ég ökörnyál-vezeték
könnyű hálózat-rendszerét,
benne a vágyak áramát,
mit a Végtelen indukált.
Kihúztak ma hajnalra itt
a Balatonból valakit:
a boldogtalan éjszakát.
A parton siratja a nád,
mosdatja fű, törli a fűz,
prédikálja a réti tűz.
A kémény féllábon mereng:
a gólya szárnya merre leng?
Fecskénk csicsergi Afrikát,
az ereszt meg a paprikák.
A Nap rozoga kis szekér,
vonja két háztáji tehén:
kiméli őket, oldalog
előttük a gazda - gyalog.
Szuszog a két tehénke, bőg:
- a dombra döcög a délelőtt.

Váci Mihály: Sírás

Csak eresz zokog így,
és a szomorú fűzfák
pilláiról a könnyeket ily keserűn
csak friss sírok isszák:
csak a nyugtalan homok fojtja el így
a zápor patakos panaszát,
árok mélyén a csalángyökerek
szürcsölnek ilyen temetőízeket,
ha elönti őket a sár, iszap-ágy,
csak a szik, csak a szik sírhat így,
ahogy a lélek sírni vágyik,
csak a szik, ha kicsordítja arany
remegésű fehér margarétáit.

De az embernek itt nincs joga sírni,
csak álszent szipog itt könnyet.
Ó, ti ledöntött fák, a ti görcsös
gyökeretek szaggassa a földet.
Suhogjatok megmaradt jegenyék
zarándok énekekkel:
nyírfa, - táncoló csontváz, - kísérteni
a világba, kerekedj fel!
Akácaim, Krisztus fejét ölelő karotokkal
fonjatok az égre töviskoronát:
fenyegessetek istent, betonoszlopok,
ti fordított szöges boronák.

Gledíciák, testvéreim, tántorodva
karotok közé esem,
ujjaitok hegyén mutassátok fel a szívem
ezer vércseppben.

Sárbamerülő bakancsok, fuldokolva a szennyben,
nyüszítsetek helyettem:
esti vályuk a tehenek szája körül,
csobogjatok tiszta imát érettem.
Paták alól kibuggyant tócsák, amikből
a pacsirta hajnalban iszik,
fecskék csőréből visszahullt gyöngyök,
misézzetek érettem ti is.

Sírjál helyettem villanyvezetéken megütött
gyermekjaju gerle,
kőuton pásztorolt égőpatáju nyáj,
jajongva térdepelj le.
Fenőkövek és kaszapengék élén,
sikongjatok, s ti kések
a köszörűköveken, szörnyű eleven sikolyok,
acéllá fagyott üvöltések:
elhagyott ajtók sarkai zsoltározzatok
a csapkodó huzatban:
üvöltsetek vonatok tengelyei
az éles sínkanyarban:
vonítsatok a farkasokkal,
hirtelen sikolyú fékek,
jódli sírással áldozz értem,
sziréna-ének.

Dudorászd helyettem a Föld körül,
villanyvezeték, zenéljed,
mit az én idegeim hiába sisteregnek
a mindenségnek.

Mert nem sírhatok én itt. Az Emberiségnek
nincs joga sírni a Földön:
csak esélye maradt, hogy a páratlan
jövendőhöz könyörögjön:
mert önmagához ma nem lehet
felmentő kegyelemmel:
- nem érezheti magát embernek az itt,
aki ember.

Váci Mihály: Mint fény a levelekre

Elsírtak - égbehasító V-ét -
fészket kereső friss madárrajok.
Halálos láza vert rézhuzalok
hoztak dalolva, mint az áramot.

Eső mosott le tán a poros égről.
Kalapszéléről rázott le a vándor.
Egy lány törölt ki álmodó szeméből.
Vagy kora szél vert ki tejes kalászból.

Anyám talán a dűlőkön jött este,
hol lehajolt egy patanyom felett,
és engemet, az ég szeméből hullott
cseppet a tenyerébe meritett.

Mert ő nem emlékszik születésemre,
gyönyörre, kínra, mely a szívbe szaggat.
Csak adattam, mint fény a levelekre,
megleptem tisztán, mint rózsát a harmat.

Váci Mihály: Köd térdepel

Köd térdepel a fenyőfákra,
az ágak közt szél fuldokol,
halotti verejték a pára,
az éj az erdőkre omol.

Koporsóját a csend rámzárta.
Királysírok hűse honol
szobámban: - átsüt csontom váza
a lázak balzsama alól.

Mint egy felébredt tetszhalott
tehetné csak: - rá gondolok
a múltra hosszan, mélyen,

és mind abból, amiért éltem,
s amiért mostan meghalok,
- csak egyedül Reád emlékszem.

Váci Mihály: Virág

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe
és arcodat, mint lámpát forditom
a homlokomra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.

Váci Mihály: Mint ősszel a levél

Beteg vagyok és kósza lélek: mint tépett
felhőt, visz a szél.
Mögöttem a csillagok nem látszanak fenn,
s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
szomorún elsápadok:
vess rám keresztet - s majd csavarogj át
értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
leszállong csendesen
a hervadó hír: - örökre keresztbe tettem
szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! - s figyeld könyörögve
a szemaforok zöldjét.

Váci Mihály: Válasz

Csak minden másodpercben lépek egyet,
és minden félpercben megállok:
így botorkálok fel a ködös hegyre:
- magára hagyom lassan a világot.

A park sötét ködén remegve úszkál
a lámpák lebegő aranyhala.
Olyan a csend itt, mintha valóban
lenne hozzánk valakinek szava.

De csak az eső sír, az avar hull, száll.
Az ember tovább megy és amit úgy vár,

kimondja csendben a választ maga.

Váci Mihály: Függöny mögött

A Gellért-hegyre rátapos egy felleg,
és fuldoklik a hegy.
Az utcák tolongó ködöt terelnek,
nincs ég fejünk felett.

Az ablakon kinézni szomorúság:
kimondták az itéletet:
a harangok a vigasztalást zúgják,
de nekik nem hiszek.

A függönyt lehúzom, próbálom,
- talán majd ide-benn,
valamelyik remegő idegágon
fészket lel a szivem.

Gyere ülj mellém és hitesd el
Szerelmem, velem is,
amit a boldog ember
már annyi évezrede hisz.

Váci Mihály: Volt egy életem

Egy életem volt - semmivé lett.
Milyen megrendítő kisérlet
volt arra, hogy én, én is éljek!

Már kamasz koromban elvesztem,
mikor egy este sírni kezdtem,
s a csillagokhoz kéredzkedtem.

S mert azután is semmiségek
adtak nekem gyönyörüséget,
hát mindenki bolondnak nézett.

S mert hittem, hogyha hitegettek,
és sírtam szívből, hogyha vertek,
- azt mondták rám mindig: - csak gyermek!

"Komoly" se voltam - mert nevettem.
És "hű" se voltam - mert szerettem!
Végül senkinek se kellettem.

Csak ilyen voltam én - egyetlen,
magányos ebben a kegyetlen
torkomra forrott életemben.

Talán magamról elég ennyi,
hogy megértsem belőle: - senki
nem is tudott engem szeretni.

Nem is szerettek. - Tudom, Kedves,
jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
És egy szavam se lehet ehhez!

Váci Mihály: Mesebeli bocskorban

Az maradok a roskadásban,
mi voltam ifjan.
A szemem, mint letört faágon
a fa nedve - kicsillan.

Az maradok: - a dűlők karja
csak visszahúz, nyúl értem,
s ami a lombot földrehajtja,
az fájdítja a térdem.

Megtanultam én sárban, porban
emelgetni a lábat.
Ó, mesebeli bocskorom van,
hogy a világnak nekivágjak.

Váci Mihály: Derengő este

Az ég lomhán köröz fölöttem:
ereszkedő madár:
toronytetőn becsukja szárnyait,
huhog az este már.

A dombok lassú hullámokban
hömpölyögnek: az út-
töltésen átcsapva ringatják
a füsthabú falut.

A jegenyék álmodva várják
az ihlető szelet:
ágaikon a csillagok
rügyekből feslenek.

A házak a földhöz lapultak,
lehúzódnak az ereszek,
most nehezebbek a gerendák
a homlokok felett.

Az ablakokat befalazza
a széntömb hallgatás,
aki fáradtan hazaroskad,
lakatként lezárja magát.

Az éjszaka nem az, amit
kohol a képzelet, -
alszik mindenki, nem zavarnak
álmok, kísértetek.

Az emberek csak élnek itt is,
mint máshol, mindenütt,
és nem törődnek semmivel, csak azzal,
hogy ne törődjenek velük.

Megyek tovább - fúj, toporzékol,
topog szívem, még nem ereszt:
de úgy maradhatok velük csak,
ha közülük messze megyek.

Fölöttem a hold hívja nyáját,
zeng az arany tülök,
s millió gyémánt-pata zúg el
szikrázva a falu fölött.