Anna Ahmatova: Estente hőség

Estente hőség és bágyadt a reggel,
felrepedt ajkam sós íze a számban.
Az utolsó fáradtság érkezett el.
Itt állok a dicsőség pitvarában.

Mulatságom csak egy kerek kis ablak.
A kerítés már langyosan fehérlik,
a kerti ösvényt felverte a vadzab.
Milyen örömmel mennék rajta végig!

Hogy lábam alatt homok csikorogna,
s fenyőág súrolna nyirkos-sötéten,
s ringna megint a hold törött darabja
a tükröző csatorna kék vizében.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Harangszó

Harangszó veri a klastromfalat,
mintha az áldott természet üzenne.
És sápadt arcát kilobbant vizekre
hajtja a szürke szárnyú alkonyat.

Messzi rét fölött fehér csónakok
nem-e-világi árnyakat kísérnek.
Órája ez a kétségbeesésnek
s a veszett hitnek. Kelő hold ragyog.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Éjfél angyala

Nem küldött-e vadhattyúkat értem,
csónakot vagy fekete tutajt?
Tizenhat tavaszán azt ígérte,
hogy maga jön hozzám vissza majd.
Tizenhat tavaszán azt ígérte,
hogy sötéten és halálon át
madár képében szállok feléje,
szárnyam megzörrenti ablakát.
Szeme itt nevet még, most is éget.
Ez a tizenhatodik tavasz.
Velem éjfél angyala beszélget,
míg a hajnal fel nem sugaraz.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Mikor megálltál

Soha még olyan őszt! Magasba feszült az ég kupolája.
Egy kéz lesöpörte róla a fellegeket.
Ámulva néztünk fel rá, mint a csodára:
szeptember - a hosszu eső meg a köd hova lett?
Smaragd fényt villantott a habos, zavaros vizü árok,
és mint a rózsa, a vadcsalán úgy illatozott,
a fülledt ég alján pokolbeli alkonyi lángok,
s tünődve sorra idéztünk minden régi napot.
A fény mint zendülővezér, úgy tört ki az égre,
s az őszi tavasz ujjongva elébe szaladt,
és szinte sejlett hóvirág tündéri fehére -
mikor megálltál csöndesen tornácom alatt.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Virágvasárnap

Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.

Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.

Fehér nárciszt lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S "örvendj, áldott!" - a vérem énekel.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: A hó szironyos taraján át

A hó szironyos taraján át
mentem lassan teveled
fehér házam fele. Átjárt
a csend, bennünk remegett.
S szólt, szebben, mint öröm-ének,
halk, álomi-tiszta zene:
finom kis ág-remegések,
sarkantyúd könnyű nesze.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Hát ittmaradtam

Hát itt maradtam egymagam,
pergetve napjaim.
Ó szabad hattyúk, boldogan
szálló barátaim!

Sem könnyem sincs már, sem dalom,
hogy visszatérjetek.
Csak csöndesen imádkozom
estente értetek.

Egyikőtök, suhanva fent,
nyíllal találkozott
s zuhant. A másik megölelt,
s hollóvá változott.

De évente, mikor a hó
olvad, egy-egy napon
a Katalin-kert csillogó
tavát csodálhatom.

A szárnysuhogást hallgatom
a kék tükör felett.
Ki nyitotta ki, nem tudom
síri börtönömet.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Jobb lett volna

Jobb lett volna fújnom hetyke dallamot,
s neked - rekedt harmonikán vígan játszanod,

mezőn ölelkezve nyári éjszakán,
elveszteni hajamba font selyempántlikám,

ringatni ölemben kisded gyermeked,
beosztani gonddal szűkös pénzedet,

temetőbe járni gyásznap délután,
elmerengni a vadon nőtt fehérorgonán.

/Ford.: rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Mint fehér kő dereng

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él az emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változtál át emlékezetemmé.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Üzenet

Ne küldj több hírt galambszárnyakon,
ne írj többé riadt levelet,
márciusi szélként ne legyezz:
már a lombos édenben lakom,
nyugalom van itt, fejem felett
topolyafák sátra lengedez.

Idelátszik városunk. A ház,
őrbódé, kaszárnya, befagyott
folyón a kínai sárga híd.
Dideregsz...három órája vársz,
őrhelyedet csak el nem hagyod,
ámulsz: mennyi új csillag vakít!

Surranok, mint mókus, fák hegyén,
hölgymenyét képében könnyedén,
én zengetem vadhattyúk szavát,
hogy ne féljen ott a vőlegény,
förgeteges tél haván-jegén,
amíg várja holt menyasszonyát.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Vannak olyan napok

Vannak olyan napok a tél utóján:
nyugszik a rét a tömör hó alatt.
De dal pendül az ágak száraz húrján,
és rugalmasan langyos szél szalad.
Ámulsz: testedben könnyűség, szabadság,
és alig ismered meg otthonod.
És azt a régi, elkopott dalocskát
mint újat, lelkesülten dúdolod.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Darvak hívása

Így szólogatják szárnyatört
társukat krúgatón a darvak,
amikor a sárba fúl a föld,
és porhanyul a parlag.

Emelem szárnyam csüggeteg:
arany szárnyuk suhog,
elrejtik tömött fellegek
és sűrü bokrosok.

"Jaj, szállni, szállni, míg lehet,
keresni új mezőt!
Hisz torkod úgyis elrekedt,
és le se törlöd könnyedet -
már arra sincs erőd!"

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Arcomról a mosoly

Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.
Nem bánom, mi sír énekemben,
nevessék, szidják - arra szántam.
Megfulladnék a tűrhetetlen
szerelmes, fojtó hallgatásban.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Tengerparti utak feketéllnek

Tengerparti utak feketéllnek,
frissek a lámpák, lengetegek.
Megnyugodtam. Csöndesen élek.
Csak ne idézzék föl nevedet...
Andalgunk öregedve mi ketten.
Hű barátok még lehetünk.
Könnyű holdak gömbje lebeg fenn,
és havasan beszitálja fejünk.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Várakozás

Már minden jöttéről beszélt:
a vörös fény a láthatáron,
az ezerhúrú böjti szél,
karácsony táji könnyű álom,

a park mélyén a felszökő
kutak, fűzvesszők sárgulása
meg a két nagy szitakötő,
rebbenve rozsdaette rácsra...

Én vártam, és hittem vakon:
jó lesz hozzám, ki eljön értem...
Napverte, vad hegyoldalon,
forró csapáson mendegéltem.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Égi angyal

Égi angyal téli reggel
titkon eljegyzett veled,
bánattalan életünket
elsötétült szeme őrzi.

Attól szeretjük a könnyű
levegőt, az eget, szellőt,
s a kovácsoltvas kerítés
résén feketéllő ágat,

attól szeretjük a tarka,
szigorú és sötét várost
és még egymás hiányát is
s a futó találkozást.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Szalmarózsa

A szalmarózsa szikkadt-rózsaszín,
felhőrongyok csapva durván az égre,
halvány-finom a zsendülő levélke
a park egyetlen tölgye ágán.

Alkonyi fény süt át az éjjelen.
Milyen jó itt, szűk kis zugomban, távol!
Gyengéd sejtelmekről, örök csodákról
madarak társalognak most velem.

Boldoggá tesz a kinyíló határ,
az erdei kis út, a mélybe hajló,
a csöndesen nyiszorgó, görbe palló,
s az, hogy csak pár napot kell várni már.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Májusi hó

Áttetsző, hűvös fehérség havaz
az üde zöldre, s lassan elszivárog.
Elhalnak az irgalmatlan tavasz
lehelletére duzzadt rügyű ágak.

A korai halál annyira fáj,
bennem oly mély fájdalmak lobognak,
mint amilyeneket Dávid király
pazarul szétosztott a századoknak.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Bocsáss meg

Csitt! Ez megint te vagy. Nem siheder-alakban,
de bátor férfiként. Komor vagy, hajthatatlan.
Belépsz a házba, hogy hosszan szemembe nézz.
Vihar előtti csend, szorongató, nehéz.
Hogy mit tettem veled, újra meg újra kérded,
mivé lett a reám bízott szerelem, élet,
hogy áruló vagyok, a vád fejemre hull,
mondod - mióta már! - fáradhatatlanul.
Így a halott kísért álmatlan gyilkosánál,
a halál-angyal áll így a halottas ágynál.
Bocsáss meg már nékem! Isten igéje ez.
Hús-vér valóm nehéz bajokban senyvedez,
de lelkem már szabad, zavartalan pihenhet.
Nem látok mást, csak azt a szélfújt, őszi kertet,
a darvak gyöngysorát sötét mezők felett...
De édes volt, de szép volt ez a föld veled!

/Ford.: Rab Zsuzsa/