2012. július 2., hétfő

Kosztolányi Dezső: Fohász csillagtalan éjjel


"Nézd, istenem, milyen magam vagyok,
mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett,
sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
e ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
és értelmetlen disszonancia,
mely csak beszél és szótlanul eszik,
és nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamban pecek feszül,
szaladó lábamat köti hurok,
tele vagyok a fájdalom vizével,
mely szemem résén lassan kicsurog.
Mit ér a kéz, mely álmatlan kotor,
e törzs, mely magába rogy le folyvást,
a megcsúfolt arc hieroglife,
ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
mit a fejem, ez ólmos nehezék,
ha cepelem émelygő testemet,
mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
mit a szivem, ha a verése kín?
s csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
bűnöm bimbóit, sajgó sebeim.
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
csak dolgozom vele és áldozok,
mit érek én, mit az egész világ?..."

Ezt mondta csöndesen az átkozott.

Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső


Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.

Kiss József: Két hajó


Felhőtlen, nyájas tiszta délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom -
Ki magányt keres, az hajóra szálljon.

A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk rendre az utasokat.
Helyükbe jöttek,
begurulva mások,
A föld göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres, mesterlegény,
Cselédlány, bubos kendővel a fején,
Kocogva rótták végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat.

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam,
Az őszi fény körülenyelgett lágyan,
Friss szellő lendült, a Dunát borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt daruk árnyékában
Ácsok ácsoltak lenn a hajó-gyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,
Megakadt a szemem egy rozoga bárkát.
Otromba, ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vizre többé nem való.
Teste csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép.
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már elhegedültek!
A amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az irást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
- Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!

*

A sárga vizek melancholiája
Borong te rajtad, lápos Tisza tája,
Ott a nő sulyom, terem a kökény,
A Tisza partján ott születtem én.
Csegei révnek szálas jegenyéi,
Csak ti tudnátok még arról regélni,
Mikor egy ingben, mezítláb futkostam
És tojást szedtem zúgó nádasodban.

Mikor egy éles vijjogó füttyszóra
Mind fölrebbent a nádasok lakója
És parthosszant vonalba gyűlt a nép,
Hogy szemtől-szembe lássa a mesét.
A hajót, mely tüzet, füstöt okádik
S magától jár, mit nem láttak odáig:
Az első gőzöst a Tisza vizén.

Napestig ültem a part peremén,
És lestem, vártam jöttét a csodának:
Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,
Mint gyermekszivem várta a szirént.
Idegen népek jöttek a hajóval,
Intettek kézzel, kendő-lobogóval,
És zakatolt odább, a habot szelve,
Míg a távolság végkép el nem nyelte.
- Honnét jő a hajó és hova megy?
És honnan és hova az emberek?

*

...Lomtárba jutottál, mint annyi más:
Öreg hajó! Ez a végállomás!
Ketten indultunk, te értél elébb be,
Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?
Idő, távolság, tér, egymásután,
Úgy lehet, számitás-hiba csupán,
Mi előttünk leng, az nem örök távol,
És minden határ elolvad magától.
De vissza-vissza, hova út nem szállit,
A Dunától vissza a Tiszáig,
Mentén elsülyedt, boldog szigeteknek,
Hol ifjúságom álmai elsülyedtek,
Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:
Az a távolság, az a messzeség,
Az a mindörökre utólérhetetlen!...


2012. július 1., vasárnap

Ujgur népmese: Az igazi mátka



Réges-régen, amikor még a kő is lágy volt, élt egy szegény ember. Egy szál fia volt, az is olyan teddide-teddoda legény, hogy az apjának eleget főtt a feje miatta. Azt gondolta egyszer:

"Asszony kellene a málé fiam mellé, ügyes, dolgos, takaros, aki egy kicsit helyrebillentené az eszét."

Hanem ily asszonynak való csak nem akadt a környéken.

Telt-múlt az idő. Egy nap aztán adott a fiának egy rézpénzt, és azt mondta neki:

- Eredj el, fiam, a vásárba, vegyél ezen a pénzen nekünk élelmet, a tehénnek takarmányt, a tyúkoknak szemet.

Magában pedig azt gondolta: "Hátha megokosodott azóta a fiam! Lássuk, hogyan boldogul!"

Ment a legény a vásárba, nézegette a portékát. Akkor látta, hogy egy rézpénzért csak egyféle dolgot adnak: vagy élelmet, vagy takarmányt vagy szemet. Törte a fejét, vakarta a füle tövét, nem tudta, mitévő legyen.

Arra haladt egy leány, vízért ment a kútra. Odaszólt a legénynek:

- Hát neked meg semmi dolgod? Mit álldogálsz itt, mintha földbe nőttél volna?

- Nagy dologban járok én - felelte a legény. - De meg kell előbb fontolnom alaposan.

- Aztán mi az a nagy dolog?

- Egy rézpénzt adott az apám, vegyek rajta nekünk élelmet, a tehénnek takarmányt, a tyúkoknak szemet. De ezen a pénzen nem adnak mind a hármat. Most aztán nem tudom, melyiket vegyem meg a három közül. Ezen töprenkedem.

- Megmondom én, hogy mitévő légy! - szólt szívesen a leány. - Végy egy dinnyét, épp egy rézpénz az ára. A húsa magatoknak eleség, a magja szem a tyúkoknak, a héja takarmány a tehénnek.

Megörült a legény, úgy tett, ahogy a leány tanácsolta. Megvette a rézpénzen a dinnyét, és vitte haza.

Azt mondja az apja:

- Bölcsebben nem is tehettél volna, édes fiam! Neked jutott eszedbe, vagy tanácsolta valaki?

- Úgy volt az apám, hogy találkoztam egy lánnyal.

És elmondta neki rendre, hogy s mint segítette ki jó tanáccsal az eszes lány. Megörült a legény apja, azt gondolta: "Meglelte a málé fiam a szerencséjét! Ez lesz az igazi mátka!"

Kérőket is küldött mindjárt a leány házához. Csak azt nem tudjuk, hozzáment-e végül az eszes hajadon ilyen málé legényhez.

/Átdolgozta: Rab Zsuzsa/


Kosztolányi Dezső: A vendég



A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-roncs, kúsza bogáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.

Valami történt...Künn a kihülő ég
hideg könyűktől feketült,
egy idegen jött, fázva és setéten,
cselédlámpással reszkető kezében
és nesztelen egy üres székre ült.

József Attila: Harmatocska



Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est:
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

József Attila: Tedd a kezed



Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.