Kosztolányi Dezső: Mélyek a kutak

Mi lett belőle, istenem, mi lett?
Én nem tudom. Hiába kérditek.

Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
órák peregnek, erdők zengenek.

Csak azt tudom, hogy mint a gondolat,
vágtatnak az örök kerékfogak.

Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély
s zengő öbölbe zeng és sír a szél.

Csak azt tudom, hogy búsak az utak,
és mély az élet, mélyek a kutak.

Paul Verlaine: Pásztoróra

Piros a hold, dereng a láthatár:
párologva alszik az esti rét a
táncoló ködben: kuruttyol a béka,
s a nád fölött a szél borzongva jár.

A vizirózsa kelyhét már bezárta:
nagy messze nyárfák vonala lebeg:
sorakozó, nyurga kisértetek:
bokrok alján bolyong a fénybogárka.

A kuvik ébred, szárnyai a mély
homályban nesztelen-puhán eveznek,
a zenit tompa fényben állva reszket:
kigyúl a fehér Vénusz: itt az éj.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Paul Verlaine: Naplemente

Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,
mely ringatva rí,
míg borong a nap.

S bíboran, busan,
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...

/Ford.: Tóth Árpád/

Kiss József: A látások könyvéből

Élet-halálról látásokat láttam
Vagy csak olvastam ócska skartétákban.

*

Hol a nap nyitja arany kapuját,
Onnan indulnak a nagy kapun át,
Hömpölygő rajban vége-szakadatlan,
Csupa gyermekarc, rajzó tünemény
S a kacagó, síró, búgó morajban
Milliárd év zenéje zeng felém.
Pityergő ajkak, nevető szemek -
Megállj! vagy egyet ölembe veszek.
Majd egyre zordabb lesz az áradat,
Amint a fényből árnyba szökken át.
Hullám hullámmal vadul hajba kap
S ormótlan vihar dübörgi dalát.
Feszült izmokban férfitusa kéje,
Öldöklő szemben egy-egy orgyilok:
Ne lássam, mit rejt a forgatag mélye,
Mert aki látja, kétszer meghal ott!
S az árnyék halkan átenyhűl ezüstbe,
El-ül az orkán, ereje fogyott:
Alant lapul meg az alkonyok füstje
S tarlón vezetnek ingatag nyomok.
Elmennek lassan, akiket szeretünk,
Jaj annak, aki végsőnek marad,
Minden fájdalom, amit eltemettünk,
Mégegyszer az szívére szakad.

*

De a színlemez szemnél érzékenyebb,
Mélyebb látásra tanítja a szemet.

*

Húzódnak lassan húnyó Napnyugatnak
Boton és mankón az életrokkantak.
Árnyéktáncok - vagy annyi sem talán -
Az időtlenség egyhangu falán.
"Ave Caesar!", zeng daluk a Halálnak,
Amint mennek, ahogy glédába állnak.
"Ave Caesar!" Takarj be éjszaka!
Utunk most térül igazán haza.
Ki végképp elernyedt, végképp elfáradt,
Annak hiába bontanak itt ágyat.
Golkonda kincsei por, hamú, semmi:
Egy érték van csak: pihenni! nem lenni!
Üdv neked Caesar!  ki az ugart szántod,
És a világot a nyomortól megváltod."

*

Lezuhan a nap. De már újra támad
Kelet felől a fenséges káprázat.
Harsona reccsen a mindenségen át
És hirdeti az élet diadalát.
Titkok pattannak. Milliárd kicsi far
- Rózsák özöne - neki fohászkodik,
Combocska feszül és öklöcske akar:
Döngetik, rúgják az élet kapuit.
Hurrá! Most betört a sáskasereg!
Uram, teremtőm! Jaj mennyi gyerek!
Hogy rúgnak, kapálnak, vigan hadonásznak!
Jut vendég bőven minden kicsi háznak,
Szőkék meg barnák, pufókok, lengék,
Hajasok, s kiknek hajuk nem is nőtt még
Garázda banda, nyűgös, éhes,
Minden porcikájuk édes, beszédes...

*

Ó majd ha már csak puszta hírnév lettem,
Csókoljatok meg egyet én helyettem.

Kosztolányi Dezső: Rózsaszüret

Királylánynak kötök ma csokrot,
piros, fehér és sárga rózsát,
haldoklik a bús rózsaerdő,
elvérzik a gallyon a jóság,
piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
halotti árnyékok osonnak,
sápadt az éj, sápadt az arcom,
hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem
és vérrel áztat száz hazugság,
cirógatnak virágos ágak,
alattomos, gonosz cicuskák,
és vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem,
a földre vág egy gúnyos ördög,
eltépi lebegő ruhámat,
karmolnak égő rózsakörmök,
a földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom
s megyek előre zúzva, marva
belémhasít a tearózsa,
akár a tigris szörnyü karma,
megyek előre zúzva, marva.

Mezítelen mellel földre fekszem
s kacagva talpra ugrom újra,
egy gőgös ág reám viharzik
s szegény, szegény szemem kiszúrja.
Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész,
vérezve és vakon tusakszom,
sebes mellem vérszínű rózsa,
halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.

Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak, édes, -
fehér ágyban, fehérlő rózsa! -
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

Reggelre majd ajtódba botlom,
vakon, bénán és haloványon,
véres virágokkal borítlak
és a te rózsalelked áldom
vakon, bénán és haloványon...

Reviczky Gyula: Az éneklő koldus

Heverve puha pamlagon,
Az öreg koldust hallgatom.
Hárfája rozzant és kopott.
Sok húrja rég' lepattogott.

A vénségtül, vagy úgy lehet,
A nótázástul elrekedt:
S elnyűtt, szánalmas dallama
Siralmasabb, mint ő maga.

Népdalt és dalmü-áriát
Penget zagyván, nem érzi át:
S ha ki egy krajcárt vet neki,
Illően megsüvegeli.

Szép úri lakba félve lép,
S ha itt rámordul a cseléd:
Hordd el magad, dologtalan!
A koldulás itt tiltva van!

Az öreg hárfás szót fogad,
S az ernyedt, ócska húrokat,
Nem tudván másba kezdeni,
Egy házzal arrébb pengeti...

Heverve puha pamlagon,
Új versemet simítgatom.
Nehéz egy sors a koldusé!...
De a költő más sorsu-é?...

Pályája - nem mondok sokat -
Még szomorúbb, még gyászosabb:
Mert énekét, ó, jaj neki!
Átéli, át is szenvedi.

Vagy ő is elfásul talán,
Ha senki sem hevül dalán:
S csak azért nem tud fogni másba,
Mert költőnek jött a világra?

Reviczky Gyula: Tünődve kérdezem...

Tünődve kérdezem magamtól,
Lesz-e még egy szelid leányka,
Aki velem megosztja lelkét,
S amit hibáztam, megbocsátja?...

Fogok-e még egy drága névért
harcolni, lelkesedni újra?
Vagy szivem ezt is, mint a többit
Megszokja és aztán megúnja?

Fogok-e még édes dalt zengeni
Az ernyedt húron lány szemérül?
Fogok-e szőni új virágot
Kopár életmező diszéül?...

Vagy szívem immár letarolt rét!
S ha itt-ott még van is virága:
Illatja már csak végsohajtás,
Virágé, mely le van kaszálva?...