Még a nagyvakáció előtt történt. Az első meleg májusi napok egyikén, hogy a kisfiú nem jött idejében haza az iskolából. Egyig volt órájuk, már két óra is elmúlt, s még mindig nem ért haza. Nyugtalanul hajolt ki édesanyja az ablakon. A harmadik emeletről majdnem a fél utca belátható. Nézte, nézte az utcát a kisfiú édesanyja, mígnem egyszer csak úgy látta, mintha a járókelők sűrűjében az ő kisfia dülöngélne a járdán.
- Jaj, mi történhetett vele! - ijedt meg az édesanyja, s már futott volna elébe, de akkor látja, hogy az ő kis fiacskája nem dülöngél, hanem cselezget. A járókelőket cselezgeti ki egy félig behorpadt labdafélével.
- Na megállj csak, úrfi, így megijeszteni az embert!
A kisfiú a zebrához ért. Fölvette a labdát, melyet sisaknak is bátran fölvehetett volna, annyira horpadt volt. Magához szorította. Egy rántással a táskát is helyére igazította a hátán. Szétnézett, majd odaállt egy éppen átigyekvő néni mellé, az úttest közepéig balra, majd jobbra járogatva a tekintetét, olyan figyelmesen kelt át, hogy még a mindig az ablakban álló édesanyja szigorú arca is mosolygósra szelídült. De csak egy pillanatra. Mire fölért a kisfiú a harmadik emeletre, s csengetett nagy kipirulva, már újra szigorú volt az édesanyja arca, és szemrehányó a hangja:
- Hát te hol csavarogtál ilyen sokáig? S mi ez a szemét a kezedben?
- Nem szemét, labda - szorította magához a kisfiú, de bár ne tette volna, mert csupa por lett a ruhája.
- Teszed le azonnal! S méghozzá be a szemétbe!
- Ne, édesanya, ne dobjátok el!
- Mit ne dobjunk el? - bújt elő a nagyfiú is.
- Ezt a labdát, a labdámat - esdekelt a kisfiú.
- Ez labda? Inkább csónak vagy még inkább bocskor. Hol szedted föl?
- Az utcán, egy fa tövében volt. Félrerúgva.
- Félrerúgva? S te megsajnáltad.
- Meg. Mert láttam, hogy beteg.
- Beteg?
A nagyfiú és az édesanyjuk elnevette magát.
A kisfiú érezte, hogy most kéne ütni a vasat, ha azt akarja, hogy ne dobják a szemétbe az ő beteg labdáját. De csak állt, állt. És félt letenni a kezéből. Könyörgésre fogta.
- Igazán ne dobjátok a szemétbe! Megmossuk. Meglátjátok, milyen szép labda volt, mikor egészséges volt. Szivárványszínű. Nagyon szeretném, ha nem dobnók el, s ha meg lehetne gyógyítani.
- No add csak ide - vette el a nagyfiú. - Hát, ha ennyire sajnálod, hogy volt szíved hazáig rugdosni...
- Csak taszigáltam a lábammal. Csak úgy, mintha simogattam volna.
- Na jól van, jól. A végén még kisütöd, hogy a labda szólt utánad panaszosan, hogy toszogasd hazáig, ne hagyd félrerúgva a fa tövében.
- A labda nem tud beszélni, de ha tudna, biztosan utánam szólt volna - pirult belé a kisfiú az örömbe, mert látta, hogy most már a dolgok jó irányba mennek.
A nagyfiú már töltötte is a felmosóvedert, és vitte ki a teraszra, hogy a labdát megfürdesse. A kisfiú meg sietett átöltözni, kezet mosni. Mire rendbe tette magát, még a füle is kétfelé állt az ámulattól. Gyönyörűre fürdetett és egészségesre gömbölyödött labda gurult a lábához.
- Ez honnan van?
- A te labdád. Megfürdettem, meggyógyítottam, csak még feküdnie kell estig legalább.
- Hogy csináltad, mivel gyógyítottad meg?
- Injekcióvak. Megfürdettem. Utána meg adtam neki egy injekciót.
A kisfiú hitetlenkedve nézett a bátyjára.
- Azt mondtad, beteg. Te is, amikor beteg vagy, injekciót szoktál kapni, én is azt adtam a labdának. Vagyis megkerestem, hol a lyuk rajta, s egy kiérdemesült, vastag injekciós tűvel levegőt fújtam belé. Utána, mikor a tűt kirántottam, a lyukat műanyagragasztóval betömtem és leragasztottam. Ott van rajta a flastrom.
A kisfiú azt sem tudta, hogy köszönje meg.
Ez lett a kisfiú legkedvesebb labdája. Falura is magával vitte. De a labda is szereti őt. Ott gurul mindig hol előtte, hol mögötte, s ha nem is tud akkorákat ugrani, mint újkorában, azért a kisfiú térdéig mindegyre föl-fölugrik, mint egy hűséges kiskutya. A színe pedig, a szép színe sokkal szebb, gyönyörűbb, mint újkorában lehetett, mert harmatban mosdik minden reggel.
/Forrás: Tünemény, Fele mese, fele vers/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése