Zendűl, kondul szent harangszó,
csengve, búgva messze hangzó:
"Imára! imára!"
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.
Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna:
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik,
Mint hajnali rózsa.
De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.
"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét!
Eszem ezt a pirítós képét:
A kufercest majd vele járom."
Hát íme, kapóra dudás közelg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva:
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja.
"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
"Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az, pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep:
Enyém, ha szidom, ez az Isten!"
Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra:
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb:
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.
De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt.
Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet: ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt: -
Gyors híre szaladt e csodának.
Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
Vasvilla kezébe ragadt ám:
Fut lyány, fiu,, és anya és feleség:
Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri, szive szakadtán.
Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve:
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.
Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el:
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
( Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.
