2012. szeptember 30., vasárnap

József Attila: Fák


Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: bántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a rág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.

József Attila: Háló


Hull a hajam, nincs kenyerem,
tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
Él így más is.

Idegeim elmeritem,
mint a hálót,
húst fogni s a nehéz vizen
könnyű álmot.

Szakadt lehet - gondolkozom -
az én hálóm.
Kiaggatom, megfoltozom.
S íme látom -

Kiterített fagyos hálóm
az ég, ragyog -
jeges bogai szikrázón
a csillagok.

2012. szeptember 25., kedd

Arany János: Az ünneprontók


Zendűl, kondul szent harangszó,
csengve, búgva messze hangzó:
"Imára! imára!"
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna:
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik,
Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét!
Eszem ezt a pirítós képét:
A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra dudás közelg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva:
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
"Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az, pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep:
Enyém, ha szidom, ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra:
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb:
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet: ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt: -
Gyors híre szaladt e csodának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
Vasvilla kezébe ragadt ám:
Fut lyány, fiu,, és anya és feleség:
Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri, szive szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve:
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el:
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
( Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.

2012. szeptember 23., vasárnap

Arany János: Kies ősz


Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét.
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.

Ősz ez! ősz ez!...mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt:
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.

Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn:
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka
Rezgi által csöndesen.

Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás...azzal vége:
Váltja szemfödő lepel.

Óh, ne bizzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul:
Fű-fa zöldje azér' hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull.

* * *

Mit renegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál:
Nyúgalom csak mély alélta,
- Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.

És ha jő sugár, mely csábit
S el-elrugja csalvirágit:
Termő-elve ép marad:
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel,
Ád az Isten új nyarat!

Arany János: Juliskához


Bús az ősznek hervadása,
Hulló lombok, néma táj:
De az ősznek van varázsa,
Enyészetben méla báj.

A gyümölcs hull - semmi: érett!
Hallgat a lomb - semmi: szólt!
Öltsön a mező fehéret -
Semmi: oly dús zöldje volt!

Csak, ha bimbó fővel asznak
A virágok: oh, ez fáj:
Ha reménye új tavasznak,
Most születve, sírba száll.

Óh, derülj hit, ifju lélek,
Légy a vidám hajdani:
Gyönge vagy még a zord télnek
Koszorúját hordani.

Arany János: A lejtőn


Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom,
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüngtem a jövőn!

Most ez a hit...néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség:
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez:
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.

Kányádi Sándor: Ne szállj el...


Ne szállj el, fecském,
ne szállj még.
Kiderül majd a
borús ég.

Nem sárgul még a
fán a lomb,
még messzi hangzik
a kolomp.

Nem a szél, pásztor
furulyál,
még nem ment el,
még itt a nyár!

Ne szállj el te se,
ne szállj még,
lesz még meglátod
kék az ég.

Szép itt az ősz, és
télre meg
kibéleljük a
fészkedet.

Megosztjuk veled,
amink van.
Maradj itt fecske
madaram.

Ha mégis el kell
szállanod,
ne vidd magaddal
a napot.

És igyekezz, ne
halogasd
visszahozni a
szép tavaszt.

/Forrás: K.S., Valaki jár a fák hegyén/

Reviczky Gyula: Késő


Későn hozott az élet össze:
Más férfihoz vagy te már kötve.
Titkolt hevünk' útjában áll
Törvény s a megszokott morál.

Egymásra néztünk vágytul égve:
De hogy szivünk legbensejébe'
Mi forr, titkolja ajakunk...
Ah, túl erényesek vagyunk!

Erényesek!...Ki tudja, tán csak
A félénkségnek, gyávaságnak
Adunk ily hangzatos nevet,
Így csalva a természetet.

Mások vagyunk mi gondolatban,
S meg' mások tettekben, szavakban.
Egymásra titkon éhezünk,
S vágyunkat szítva vétkezünk.

Égünk tiltott szerelmi tűzben,
S nem szólunk róla egy betűt sem.
Világ előtt ez szép erény,
De próza és nem költemény.

Reviczky Gyula: Sírok között


1

Szeretek én bolyongani
Közöttetek, sírok halottjai!
Rég' porladó szivek fölött
A pázsit kétszer oly tömött,
S körös-körül, amerre nézek,
Halál helyett száz ifju élet,
Azt olvasom fűben, virágban,
Hogy a sírból feltámadás van.

Rég porladó szivek fölött,
Ahol a pázsit kétszer oly tömött,
Szoktam tünődni egyedül
A túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
Melyet benőttek a virágok:
Ugy érzem, holtakkal beszélek,
S mélázva egy rózsát letépek.

2

A temető csendes magánya
Mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
Oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök:
A léttel ott kibékülök.

Ha sírról sírra lépdegélek,
Úgy tetszik, hogy marasztanak,
A holtak mintha intenének:
Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
Tiéd is, bánat embere!

Reviczky Gyula: Lemondás


Ragyogd be a hideg világot,
Forró nap, égő szerelem!
Azért én sírhatok titokban:
Ne is törődjetek velem.

Fel táncra, dalra, fel pohárra!
Ölelve lányt, dőzsöljetek!
Míg én bűnbánva felkiáltok:
Pokol, megérdemeltelek!

Tudom, az éden mindörökre
Bezárult lépteim után.
Nem is kivánom újra látni:
Pihenni óhajtok csupán.

Ah, nem a forró napsugárra,
Csak hűs árnyékra szomjazom.
Onnan hallgatni méla kedvvel
Az életzajt, végóhajom.

Vagy, hogyha végső pihenőül
Árnyas zugot se lelhetek:
Sötét nemtője a halálnak,
Vedd szárnyaidra lelkemet.

Rosszkor születve, meg nem értve,
Mit csüngjek így az életen!
Oltatlan vágyak búja, könnye,
Együtt némuljatok velem!

De jaj, mit ér a sír nyugalma,
Mit ér pihenni hant alatt!
Kit eltemetnek, célhoz ért, de
A föld a régi föld marad.

Nyugodhatom menten kínoktól
A néma sírba' csendesen:
Tovább zokognak, keseregnek,
Mint én zokogtam: ezeren.

Váci Mihály: Volt egy életem


Egy életem volt - semmivé lett.
Milyen megrendítő kisérlet
volt arra, hogy én, én is éljek!

Már kamasz koromban elvesztem,
mikor egy este sírni kezdtem,
s a csillagokhoz kéredzkedtem.

S mert azután is semmiségek
adtak nekem gyönyörüséget,
hát mindenki bolondnak nézett.

S mert hittem, hogyha hitegettek,
és sírtam szívből, hogyha vertek,
- azt mondták rám mindig: - csak gyermek!

"Komoly" se voltam - mert nevettem.
És "hű" se voltam - mert szerettem!
Végül senkinek se kellettem.

Csak ilyen voltam én - egyetlen,
magányos ebben a kegyetlen
torkomra forrott életemben.

Talán magamról elég ennyi,
hogy megértsem belőle: - senki
nem is tudott engem szeretni.

Nem is szerettek. - Tudom, Kedves,
jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
És egy szavam se lehet ehhez!

Váci Mihály: Mesebeli bocskorban


Az maradok a roskadásban,
mi voltam ifjan.
A szemem, mint letört faágon
a fa nedve - kicsillan.

Az maradok: - a dűlők karja
csak visszahúz, nyúl értem,
s ami a lombot földrehajtja,
az fájdítja a térdem.

Megtanultam én sárban, porban
emelgetni a lábat.
Ó, mesebeli bocskorom van,
hogy a világnak nekivágjak.

Váci Mihály: Derengő este


Az ég lomhán köröz fölöttem:
ereszkedő madár:
toronytetőn becsukja szárnyait,
huhog az este már.

A dombok lassú hullámokban
hömpölyögnek: az út-
töltésen átcsapva ringatják
a füsthabú falut.

A jegenyék álmodva várják
az ihlető szelet:
ágaikon a csillagok
rügyekből feslenek.

A házak a földhöz lapultak,
lehúzódnak az ereszek,
most nehezebbek a gerendák
a homlokok felett.

Az ablakokat befalazza
a széntömb hallgatás,
aki fáradtan hazaroskad,
lakatként lezárja magát.

Az éjszaka nem az, amit
kohol a képzelet, -
alszik mindenki, nem zavarnak
álmok, kísértetek.

Az emberek csak élnek itt is,
mint máshol, mindenütt,
és nem törődnek semmivel, csak azzal,
hogy ne törődjenek velük.

Megyek tovább - fúj, toporzékol,
topog szívem, még nem ereszt:
de úgy maradhatok velük csak,
ha közülük messze megyek.

Fölöttem a hold hívja nyáját,
zeng az arany tülök,
s millió gyémánt-pata zúg el
szikrázva a falu fölött.

2012. szeptember 20., csütörtök

Jiri Orten: Örökké


Térdre hull az éjszaka,
elesik s nem tud remélni.

Az élethez engem semmi se köt már,
elhallgatok hirtelen,

míg a holtak anyái
másodszor készülődnek immár.

Sajnálatraméltóak vagyunk
mind-mind, kik hátramaradtunk.

Csalódni örökké, a tisztaságig.
Örökké.

Térdrehull az éjszaka.
Fogsz-e imádkozni ma este Desdemona?

/Ford.: Végh György/

2012. szeptember 18., kedd

Jiri Orten: Kacsák a Moldván


A kiskacsák a Moldván dideregnek
nem hullt a hó mégis havas a tolluk -
hajók után úsznak szárny a motorjuk -
s ők mindent elhisznek bármit fecsegjek

Mondom a tengerig biztos elérnek
még mielőtt beáll a tél
s hogy nyoma sincs ott se fagynak se jégnek
s arra minden csupa morzsa levél

A Moldva úgy folyik ma mint az óbor
lassú léptekkel jő az éjszaka
- estetájt minden kis kacsa a holdtól
aranyköntöst kap vállaira

/Ford.: Végh György/

Jiri Orten: Hópelyhek


Símogassatok csak hópelyhek engem!
Az ereszről isten jégcsapja lóg.
Valaki most megcsókolt. Érthetetlen.
Tán tévedett, s nem nékem szólt a csók.

Ó, mintha körbe forogna a tollak
esője, a lágy, világos eső -
mintha megfenyegetné az alvókat -
bohón, az égből úgy kereng elő.

Ó, mintha hóvá válnék én is halkan,
símogatván, mi nem lehet enyém -
minthogyha lágyan olvadnék egy ajkon
mit nem illethetnék különben én...

/Ford.: Végh György/

Jiri Orten: Dalforrás


Hajak forrása, ha megrészegítene,
be jó, milyen jó lenne -
ha nem bántana a virágok erdeje -
a méz vízesését, ó, méhek
jó volna kiinni és az egészet
beletenni a szembe!

Őgyelgek, a háztetőkről eső csepeg,
érzi a szám, micsoda ünnep -
a még sose csókolt csepegő cseppeket,
szólni szeretnék: hogy elmerülök, hogy félek,
hogy mint holló, holló ki harang alá tévedt,
fájdalmam keresem, a hajnalba merültet.

Rosszfele folynak a könnyek, a fájdalom
így nem folyik el vele -
sírni szeretnék, hadd zokogjam ki bánatom,
csak találnám meg a csókok forrását végre,
ide kötne talán, ha fölnézek az égre,
ha kinyitom számat, mit még nem csókolt
senki se...

/Ford.: Végh György/

2012. szeptember 17., hétfő

Orhan Veli: Kaland


Kicsi, kicsinyke voltam,
Horgot vetettem ki a tengeren,
Egyszerre oda gyűltek körém a halak:
Láttam a tengert.

Csináltam sárkányt, díszeset-farkosat,
Szivárványszínű üstökűt -
Fölengedtem az égre, repülni:
Láttam az ég vizeit.

S hogy felnőttem, már nem tudtam ezt csinálni,
Gyötört az éhség, pénzt kellett keresnem,
Az emberek közé siettem:
Láttam az embereket.

Nem mondok le sem a kedvesről, sem az életről,
Sem a tengerről, sem az égről,
- Mondta a költő, de lehúzta a szemét az égrül a
gond,
Mert szegény, szegény poéta
Az életből eztán csak gondot láthatott.

/Ford.: Végh György/

Orhan Veli: A szabadság felé


Napkelte előtt indulsz,
Mikor még a tenger üstöke hófehér,
Az evezőfogás öröme ott bizsereg tenyeredben
Bensődben a munka boldog láza szökell
Evezel,
Evezel, zengnek körülötted suhogva a hálók
Halakat látsz, eléd sereglenek, fogadásodra kibukkan-
nak a vízből,
Örülve teríted feléjük
Ki a hálót,
S a tenger felcsobog kezeidre pikkelyesen.
S mikor elnémul a sirályok lelke sikongva
Szirti sírjaikon,
Egyszerre
A láthatár alján áthunyorít valami.
S mit mondasz? hogy tengeri lány-e, madár-e?
Ünnep-e? séta? vidámság? móka? mulatság?
Menyecske-sereg? hajékek? fátyolok? felvonulások?
Hej! Haj!
Mire vársz? Vesd csak a tengerbe magad,
Hogy várnak-e otthon, azzal ne törődj.
Csak előre nézz, előtted minden felé a Szabadság,
Légy vitorla, légy evező, kormány, hal, víz, mi akarsz
csak,
S menj, menj, merre a végzeted szólít.

/Ford.: Végh György/

Orhan Veli: Hullám


I.

Hogy boldognak higyjem magam,
Nem akarok én se papírt, se tollat,
Cigarettám az ujjaim közt,
Megyek, megyek belémerülve
Szemközti táj, azúr-kékségeidbe.

Megyek, megyek, hív-vonz a tenger,
A tenger vonz, de tart a föld, keményen.
Van-e italhoz hasonló a légben,
Ó, van-e valami részegítő a légben:
Hogy tőle megőrül, veszélyes lesz az ember?

Tudom, hogy hazugság, mind, mind hazugság,
Hogy nagy csónak, teknő vagyok, hazugság.
A vizek hűvössége bordáimban,
A csónak-padon zúgó szél-vihar,
A heteken át nem szűnő motor-hang:
Mind-mind hazugság.

De megint,
Megint ragyogó napokat tölthetek,
Tölthetek el az azúrban,
A víz színén úszik a dinnye-héj,
Ez vagyok én, szín, az égre-verődő,
A szilvákat reggelente bebugyoláló
Szerelem- és illat- és köd- és pára-háló.

II.

Nem elég semmi toll, semmi papír,
Hogy boldognak higyjem magam.
Amit írtam, mind-mind csak csacsiság.
Nem vagyok csónak és nem vagyok teknő,
Olyan helyen kellene élnem, hol szerepem megnő,
Olyan helyen kellene élnem,
Ahol nem dinnye-héj,
Nem fény, nem köd, nem pára-háló
Lennék, de ember, magára rátaláló...

/Ford.: Végh György/

Orhan Veli: Ingyen


Ingyen élünk, sejhaj, ingyen!
Ingyen a felhő, ingyen az ég is,
Ingyen a domb, a patak,
Ingyen a sár, az eső,
De nem ingyen a sajt, a kenyér,
És mindaz, az ember mivel él.
Ingyen csak a poshadt vizet adják -
Sok koponyába kerül a szabadság -
Azt bezzeg ingyen sose adták. -
Ingyen csak a rabság -
Manapság
Ingyen élünk, sejhaj, ingyen!

/Ford.: Végh György/

2012. szeptember 16., vasárnap

Francis Jammes: Régről szeretem


Régről szeretem d’Ellébeuse Klárát,
az ódon zárdákban nevelt leányt,
ki képeslapokat olvasva járkált
a hársak alatt nyáron, estetájt.

Csak őt szeretem, most is szíven üt
fehér nyakának kékes ragyogása.
Hol van? S az a gyönyör hova merült?
Ágak hajoltak nyitott ablakába.

Remélem, hogy még nem halott azóta
- vagy lehet, hogy már egyikünk sem él.
Az udvart halott lombbal boritotta
a hajdani hideg nyárvégi szél.

Az öblös váza pávatollait
hogy élveztük, s a kagylókat köröttük!
Hajótörést szenvedve elvetődtünk
az Újvilágba, azaz a padig.

Jöjj, ó, jöjj, kedves d’Ellébeuse Klára,
ha létezel még, viszonozd szerelmem!
Vén tulipán virul a régi kertben.
Ruhátlanul jöjj, d’Ellébeuse Klára!

/Ford.: Hárs Ernő/

Francis Jammes: Hogyha halott leszek


Hogyha halott leszek, te, kinek tiszta kék
szemében vízibogarak kékjének tüze ég,
törékeny, ifju lány, akit oly rajongva imádtam,
s kinek az érzőlelkű virágok csapatában
az írisz a mása, te nyújtasz majd kezet.
Te leszel, ki e csöpp úton elvezet.
Ó, nem ruhátlanul kísérsz, ne gondold,
Csak nyakad fog fényleni mályvaszinű kigombolt
mellénykédből, s nem ér ajkadhoz a szám.
De kéz a kézben a szederbokrok során
hol selymes pókfonál szivárványa remeg,
oly hallgatásba kezdünk, mely méznél édesebb;
s kezed mindannyiszor, ha szomorúbbnak érzel,
kezembe új vigaszt önt vére melegével,
- s mint orgonák, mikor szirmaikat vihar veri,
nem fogjuk érteni … nem fogjuk érteni …

/Ford.: Hárs Ernő/

Francis Jammes: A kertbe vitt utam



A kertbe vitt utam, hol a napsütött málnasor
a méhektől a kék ég alatt szinte dalol.
Egészen fiatal kor, melyről beszélek.
Hegyek, roppant hegyek közelében születtem.
S úgy érzem, hogy havasi tájék a lelkem,
Zúzmarás vízesések hazája s fellegövezte
meredek szirteké, hol rablómadarak
lebegnek, az erős légtől megrészegedve,
s hol szelek ostoroznak vizeket és havat.

Tudom, hasonlitok a magas hegytetőkre.
S kék színét bánatom a tárnicsoktól örökölte.
Volt családomban bizonyára néhány naiv füvész,
ki hernyózöldre festett dobozzal oldalán,
kánikulák idején, a zárt sűrűség
homályába fúrta magát ebédután,
remélve, egyszer olyan példányra lel,
mely ritkaság, s mit nem cserélne el,
kínálnák neki bár Bagdad csodáit érte,
hol elaltat a szökőkutak zenéje.

Szerelmem gyengéd, akár a tavaszi ég
szivárványa, melyben a nap dalolja énekét.
Mért élek itt?... Nem arra rendelt-e végzetem,
hogy szabad fennsíkokon tanyázzam, hol juhnyáj
hava kápráztat el – kezemben hosszu bot -,
míg az árnyéknövelő est békéje beragyog?

/Ford.: Hárs Ernő/

2012. szeptember 7., péntek

Hajnal Anna: Tört sorok az elhagyottságról


1.

Lelkem akár az őszi ég
darvak szavával van tele:
alkony, ezüstös szürkeség,
havak hidege, lehellete
és suhogás, szárnyak, szelek,
bolygatják fázó lelkemet.

Mily messzeség választja el
kezem kezedtől, tengerár:
a zúgó semmi felesel
szivemmel amely visszavár:
jöjj fogd meg kihülő kezem
kezeddel mely a szerelem.

2.

Üdvözült párna, hol fejed
keresvén fehér enyhhelyet
fejemhez borult éjszaka?
kihült meleg tündérhava:
ahol az édes ifjuság,
sikosan hajló ifjú ág
a tündérszerelem maga
vett karjaiba éjszaka.

3.

Szivemben, nagy vizek alatt
csak csillagok vannak velünk -
szél nem ráz ajtót ablakot,
barlangban rejtezünk.

Itt élünk halvány szeretők,
ajtónk előtt a zöld hinár,
ott fenn a sok boldog madár
hiába hína már.

Karodra hajtom arcomat,
mi altat, a hullámverés?
vagy amit szíved küld felém,
az édes lüktetés?

Álmomban hív a könnyü ég,
a tavasz lángja, lepkeszin,
s te lassudan lecsókolod
álmodó könnyeim.

Sírok, kereslek messze fenn,
kinyujtom könyörgő kezem
úgy hívlak mig itt átölel
karod, a szerelem.

/Forrás: H.A., Ének a síkságon/

Hajnal Anna: Ijesztő vad szerelem


Ijesztő vad szerelem elől daccal futottam,
fáradt, fáradt vagyok most, hová lett elszánt erőm,
szabad vagyok most...mégis
egyedül lennem fáj.

Örülni szeretnék most enyhe fényü napoknak,
fűben nyujtózni puhán, nézni, fehér fellegek
álmodozva hogy húznak
gyöngéd egeken át.

Rozsvetés, zöld, ragyogó, széllel beszél hajolva,
keskeny dülő hivogat, dombokon, szőlőkön át,
csendes, csendes az este...
mért nem jössz most elém...?

Elfutni már nincs erőm, meleg tenyeredbe most
boldogan lehajtanám titkos mosolyú arcom,
békült s egyszerű minden,
kín, dac, rossz álom csupán.

/Forrás: H.A., Ének a síkságon/

Anne de Marquets apáca: Szonett


Hogy irgalmát árassza rád az Ég
Akkor, midőn a végső célt eléred:
Legyen segítő, biztató vezéred
Az az igaz hit, mely szívedben ég.

Jaj, mennyi kín, megbánás, szenvedés,
Mely félelem riaszt, mely tépelődés,
Mikor halálod pillanatja jő és
Tudod: bűnöd sok, jótetted kevés.

Mert mit viszel magaddal? Nem sokat.
Hamar elillant jó szándékokat.
Keserű ízét aljas életednek.

Mit tenni kívánsz, azt a jót ma tedd meg
És ne ígérj magadnak holnapot.
Ma élsz. Az élő holnap már halott.

/Ford.: Heltai Jenő/

Jacques Grévin: Szonett


Szívem, szerelmem, szép vágyakozásom,
Örökké szomjazón epedjek csak teérted?
Vígasztaló öröm ne érjen? És temérdek
Gyötrelmeim jutalmát sose lássam?

Elhervadok, jaj, vérzek és halódok,
Orcám fakó. Csorog bús könnyeim patakja.
Az elnyűtt test alél, a lélek odahagyja
Sosem leszek hát valahára boldog?

Gyűlölöm a tavaszt, és a nyarat utálom.
Nappal tünődök és éjjel kerül az álom,
Sugárzó szép szemedre gondolok csak.

Nincs fegyverem se más a szenvedések ellen,
Csak az, hogy ily szonetteket faragjak
S velük kérdezzem azt: miért vagy oly kegyetlen.

/Ford.: Heltai Jenő/

Claude de Pontoux: Az álomhoz


Ó, drága álom! Benned elpihen
A vad robot, a gond, a kín, a bánat,
Te megvígasztalsz, ringatsz szeliden
S megédesíted minden éjszakámat.

Ujjong a szívem, béke önti el,
Mihelyt szememre száll rózsás homályod.
Szépséges istennőm forrón ölel,
Amit remélek, azt valóra váltod.

Álmothozó éj, bűbájos varázslat,
Jóságos álom! Áldatlan napom,
Ezer sebét gyógyítón béhegeszted,

S ha már a jót csak álmomban kapom:
Ó, Ámor, add, hogy reggelt sose lássak,
És mindörökre éjszakába vesszek.

/Ford.: Heltai Jenő/

Paul Scarron: Mulandóság


Amit - legyőzve a természet -
Gőg, szorgalom, művészet épitett,
Fenségeset, nagyot, tündéri ritkát:
Ti paloták, piramisok, ti kripták,

Ti csarnokok, vén Róma annyi szép
Emléke, mesterműve, - büszkesége
Híres Colosseum, hol lázban égve
Vérnek, halálnak tapsolt kandi nép,

Hol vagytok immár? Az idő lerongyolt,
Megtaposott, ledöntött, romba rombolt,
A kő megolvad, hull a vakolat...

A márvány pusztulását hogyha látom,
Kibírom azt, hogy egyetlen kabátom
Két év után könyökben kilyukadt.

/Ford.: Heltai Jenő/

2012. szeptember 4., kedd

Hermann Hesse: Elizabeth



Mint felhő, mely az égen
fehéren átlebeg,
oly távoli s fehér és
szép vagy, Elizabeth.

Megy, vándorol a felhő,
emléke sem marad,
de álmaidon éjjel
fehéren áthalad.

Megy, vándorol, s oly égi
ezüsttel tündököl,
hogy rá gondolsz csak egyre,
s édes honvágy gyötör.

/Ford.: Kálnoky László/

Hermann Hesse: Pillangó


Kis pille könnyű szárnyon,
égszínkék remegés,
gyöngyház-borzongás-álom,
csillog, ragyog, s enyész.

Ilyen volt boldogságom,
rebbenő jelenés,
szemvillanásnyi álom:
csillog, ragyog s enyész.

/Ford.: Lator László/

Hermann Hesse: Tűnő fiatalság


A sápadt nyár a tó felett
lehajtja fáradt homlokát.
Fáradtan, porosan megyek
a hűs sétányon át.

Nyírfák közt félénk szél szalad.
Mögöttem az ég lángban áll,
előttem fojtó alkonyat
s hanyatlás - és halál.

Fáradtan, porosan megyek,
mögöttem áll a tétova
ifjúság, arca csüggeteg,
s nem jön velem többé soha.

/Ford.: Kálnoky László/

2012. szeptember 1., szombat

Arany János: Télben


Álmodám tavasszal,
Szép, derült, virágos tavaszi napokkal:
Zöld berek aljában susogó szellővel,
Csevegő patakkal.

Jártam új mezőn, hol
Ménták illatoznak oldalán az érnek,
Mely az őszvetés közt elbolyong, de ismét
Azon helyre tér meg.

Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj: suttog a nő: "vá-vá",
Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá.

Majd egy nyúl szökik fel
S indul az ugarnak, gyorsan karikázva:
"Elébe! Elébe!" kurjogat a szántó
Ösztökéjét rázva.

Elkiséri szemmel
A' meddig belátja, csaknem az égaljig:
Most szólitja ökrét, szánt, szánt csöndesen, csak
Síró füttye hallik.

Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő, fényes levegőben:
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban...
Hallgat leesőben.

Karimás kalappal
A juhőrző gyermek meglopni akarja:
A madár továbbszáll, s a fiú mérgében
Nyáját megzavarja.

Szöszke fürtű bárány
Át- meg átszökdécsel a zöld hantu mesgyén,
Anyját, ki most a nyáj közé vegyűlt el,
Bégetve keresvén.

Távolabb a csorda
Szanaszét fehérlik, mintha ott valaki
Széjjel a pázsitra szép mosott ruhákat
Terített volna ki.

Túl a kékes erdő,
A tájnak sötétebb keskeny karimája:
Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte
Árvizet alája.

Száz meg száz madárhang
Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén,
Bokorról bokorra lomha kakuk szállong
Szellős róna szélén.

Olvasatlan ígér
Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el,
Melynek mindenikén örökös tavasznak
Reményszine zöldell. -

De oly hűs az erdő
És a tiszta égre felhők gyülekeztek:
Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem -
Szinte fázni kezdek.

Ah, vagy úgy!...szobámat
Hosszu éj kihüté s nyughelyemen fázom:
Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát
Röptiben a házon.

Hold- vagy hóvilág ez,
Mely a telet éjjel sem hagyja feledni?
Vagy talán a nap jő, unalmas robotját
Így-úgy elkövetni?...

Kívül a hideg szél
Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba:
Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek
Dús virágu lombja.

Mily sivár ez a tél!
Vastag hó takar be udvart, házi kertet:
Országuton is csak az jár mostan, akit
Isten átka kerget.

Országut...hol az most
A mezőt borító nagy hólapályon?
Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni
Egy magános lábnyom.

Az is elvesz egyszer:
Két sarut találni, s emberlábat abban:
Erdőn farkas ordít: a síkon esik, fú
Mindig vastagabban...

Hagyjuk e zord képet,
Hisz' ez a való, ez sivatag életem:
Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról
Oh költészet! nekem.

Arany János: Feléd, feléd...


Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim.
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el:
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kívüled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének,
Sértik szivem lágy hangjai:
Érzem?: víg perceim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh -...a frigy, mit kötöttünk,
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szeme lángzatában
Szivével szivedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehetne szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent:
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!!