Georg Trakl: Újbor mellett

Bíborban száll le a nap,
már a fecskék messze régen.
Esti boltívek tövében
újborral koccintanak:
hó hull a hegyen túl.

A nyár zöldje hervatag,
vadász jön az erdőszélen.
Esti boltívek tövében
újborral koccintanak:
hó hull a hegyen túl.

Denevérszárny simogat,
idegen jön észrevétlen.
Esti boltívek tövében
újborral koccintanak:
hó hull a hegyen túl.

/Ford.: Kálnoky László/

Georg Trakl: Útfélen

Leszüreteltek, arattak,
a határban őszi csend.
Az üllő s kalapács egyre cseng,
bíbor lomb közt kacagnak.

A sövénynél őszirózsa,
a fehér gyermek arra vár.
Mondd el, holtak vagyunk mi már:
sötétlik a nap korongja.

Piros halacska a tóban:
egy arc magába néz vakon:
esti szél játszik az ablakon,
kéklő orgonaszólam.

Titkos csillagi fények,
csak egyszer lássalak!
Az anya jön, arcán kín s iszonyat:
árnyban rezedák feketéllnek.

/Ford.: Kálnoky László/

Georg Trakl: Nyárutó

Ó, de nagyon elcsendesült a
zöld nyár, a te kristálytiszta arcod!
Az esti tó virágai holtak,
rikkant egy fölijedt rigó.

Hiábavaló a remény. Cihelődik
az útra a füstifecske-raj is,
belesüllyed a nap a dombba:
már csillagos útra hív az éj.

Csend ül a falvakon, és körül
zúg az elhagyott vadon.
Szív, hajolj szerelmesen
szunnyadozó szeretőd fölé.

Ó, de nagyon elcsendesült a
zöld nyár, és kongnak ezüstös éjben
az idegennek léptei. Mintha
ösvényére emlékeznék a kék vas,

tiszta hangjára szellem-korának!

/Ford.: Kálnoky László/

Felix Grafe: Ha az éj...

Ha az éj, búm nagy vigasztalója,
rejtelmes útját hallgatva rója,
aggódó sóhaj kel ajkamon:
álmomban hol is leszek vajon?

Gyermekek játszanak, az enyémek,
ez szilaj, amaz magába mélyed,
mielőtt e bájos lárma várt,
az ifjúság csendben tovaszállt.

Zárt ablak előtt csipog sokáig
kis verébként, még maradni vágyik,
régi kedves játékainál.
De az ablak nem nyílik ki már.

És az aranyos körből kilépek,
a szép útra fölkészülve végleg,
hisz míg sorra múlnak a napok,
csak szél-fújta felhőcske vagyok.

Az ajtók utolszor csikorognak,
jönnek már temetni a halottat,
jó barát nem járja a szobát,
idegen kezek visznek tovább,

ha megjártam már az élet útját.
És elbújtat majd, mint kis fiúcskát,
nyájasan zöldellő sírhelyem.
Ó, de jaj! Holnap mi lesz velem?

/Ford.: Kálnoky László/

Felix Grafe: Ruit Hora

Kössön bokrétát a gyermek,
ha késő rózsát talál.
Az arany nyár duzzad, elmegy,
benn almák illata száll.

Piros fürttel, ért dióval
az ősz pompásan ragyog,
virággal s mindama csókkal,
mit szerelmes ajk adott.

Száll az ifjúság javában,
elrepül, akár a nap,
szeptember simítja lágyan
fejetek, orcátokat.

De míg a vágyak és remények
tűntét látja szemetek,
zokogva szorít az élet
hő keblére titeket.

Lám, a holdfény a folyón ma
mily keccsel táncolva lép!
Számtalan száj várja csókra
tárulón szerelmesét.

Megnő minden óra csendje,
s mit szebb sors reménye hív,
a nagy útra, mint a fecske,
készül a szem és a szív.

/Ford.: Kálnoky László/

Jonas Strielkünas: Egyedül

Most sötét vár...fénytől bucsúzom...
Most az éjtől...s a fény fogad -
És figyeltem a közös úton
A távolodó hangokat.

Mikor, merre, miféle árban
Tűnt el az a zajos tömeg?
Mely júniusban, februárban,
Hogy csöndben megelőzhetett?

Komor fényt pörget a poroszlop.
Kél a hangomban furcsa csend.
Képek, miért, hogy elfakultok?
Hallásom reszket - mit jelent?

Húzó madárraj némasága...
S az úti zaj mind harsogóbb!
"Ne menj még!" - egy hang ezt kiáltja.
Mi az? tán már itt sem vagyok?...

/Ford.: Tandori Dezső/

Jonas Strielkünas: Őszi tájakon

Se virradt, se hajnalodott -
Őszi nap volt, télbe játszó:
Csak megmoccant - s már lobogott,
Mint egy fakult, öreg zászló.

Udvarról az eget verte
Pár ing, madzagra tekergőn.
Rozsdás lett az acélfejsze:
Tavaly dobták el az erdőn.

Ne keress - és hátha találsz!
Véletlen haladtam arra.
Kuporgott a kúton a ház
Varjú módra nyugodt varja.

Szomszédok jártak eszemben
Egy hajdani, őszi tájról.
Sirató szállt: mintha engem
Siratnának messze, távol.

/Ford.: Tandori Dezső/

Marcelijus Martinaitis: Nem nyár ez

Nem nyár ez, mi az őszbe visz -
mért hallgatsz némán, mint a víz?

Másutt hazád, az ég veled,
a csendet hócsengőként viseled.

Napokat, éjeket letépel,
s mind egybefűzöd gyatra kézzel.

A hegyet mélységnek láthatod,
kívülről tudod bánatod.

Nem tudod, hogy mit látsz fölül:
hínár tekereg a fejed körül.

/Ford.: Kormos István/

Anna Ahmatova: Virágvasárnap

Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.

Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.

Fehér nárciszt lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S "örvendj, áldott!" - a vérem énekel.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: A hó szironyos taraján át

A hó szironyos taraján át
mentem lassan teveled
fehér házam fele. Átjárt
a csend, bennünk remegett.
S szólt, szebben, mint öröm-ének,
halk, álomi-tiszta zene:
finom kis ág-remegések,
sarkantyúd könnyű nesze.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Hát ittmaradtam

Hát itt maradtam egymagam,
pergetve napjaim.
Ó szabad hattyúk, boldogan
szálló barátaim!

Sem könnyem sincs már, sem dalom,
hogy visszatérjetek.
Csak csöndesen imádkozom
estente értetek.

Egyikőtök, suhanva fent,
nyíllal találkozott
s zuhant. A másik megölelt,
s hollóvá változott.

De évente, mikor a hó
olvad, egy-egy napon
a Katalin-kert csillogó
tavát csodálhatom.

A szárnysuhogást hallgatom
a kék tükör felett.
Ki nyitotta ki, nem tudom
síri börtönömet.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Berthold Viertel: Egyedül

Ha a napfény este meghal,
hazamenni nagyon nehéz,
hol vár ama négy merev fal,
s üres székek sora néz.

Jobb, ha a bor mellett megértek
valahány tévedettet.
Nyomornak a méreg is étek,
és vakot sánta is vezethet.

Megkérhetném a kezed, te szajha,
de téged már csak a pénz nem untat.
És elsietünk, lépést se tartva,
jobban tönkretenni magunkat.

Mámor s káprázat nélkül a kietlen
időszaknak ki vág neki!
Ki mer egyedül az estben
ama megtört szembe tekinteni!

/Ford.: Kálnoky László/

René Schickele: A fiú a kertben

Összeteszem két csupasz kezemet,
s elnehezülten hagyom lehanyatlani,
mikor esteledik, mintha szeretők volnának.
Gyöngyvirágok csilingelnek az alkonyatban,
fehér illatfátylak borulnak fölénk,
míg szorosan egymás mellett virágainkra figyelünk.
A nappal utolsó fényén keresztül tulipánok tündökölnek,
orgonák buggyannak elő a bokorból,
egy világító rózsa olvad a földön...
Mind, mind szeretjük egymást.
A szabadban, a kéklő éjszakán át
halljuk az órák elfojtott ütését.

/Ford.: Kálnoky László/

Joachim Ringelnatz: Csendes téli út

Ködben barnállnak a hegyek,
körül fehérlő takaró,
hóból sötét sövény mered,
büszkén feszít egy fakaró.
Holló repül, oly fekete,
milyet festő nem festene,
ha tudna is talán.
Tán a bozótban őz lapul,
s szól: "Egy ember, na lám."

/Ford.: Kálnoky László/

Dietmar von Aist: Ég veled, nyári mámor...

Ég veled, nyári mámor!
Akár a lomb a hárstól,
tovatűnt a madárdal.
Teljes évszakon által
búsít szemem is engem.
Ott kell hagynod, szerelmem,
a többi nőket:
vitéz, kerüld el őket!
Hogy első alkalommal
láttál, egész valómmal
tudtam, drága vagyok neked:
ezt sohasem felejtheted.

/Ford.: Kálnoky László/

Mihail. J. Lermontov: Most a szív...

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog:
ám ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a szélvihar.

Jött az óra, válni kellett:
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újraszítod lángodat.

De hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét.

Látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot,
és a sors kettészakít.

/Ford.: Kálnoky László/

Kerényi Grácia: Téli madárdal

A szememben ugrásra készen
ülnek a könnyek.
Mikor keményedik csigaházzá
a magányom?
Ha biztos lennék, mint a fák,
vagy a hegyek!
Süvít bennem a fájdalom,
mint szélben kopasz ágak.
Szerelem, szerelem,
barnaszemű melegség!
Érted etetem
a cinkéket, s ha veréb jön,
szülőföld, hűség - régi gyerekvers
lehel szivemre puhán.
Hosszúcsőrű a vörösbegy,
mint púpos teve, borzas a hegy:
sok homorúság,
kialudt, suta csonkok.
Állati lábnyom a hóban,
régi emlék -
de ha az éj pernyéje pereg rám,
éretted kiabálok.

/Forrás: K.G.: Nálunk a málnabokrok/

Kerényi Grácia: Szigligeti szüret

A tó fölött
leng az ökörnyál, -
látod-e, édes:
még sincsen örök nyár.

Terhes az éj,
vonulnak az elkésett viharok:
telivér fürtök tövein
hidegfejü sikló csavarog.

Lármázva repülnek
a vízre a dombi libák:
vadliba-raj
húzza az égre az ősz
hangulatát.

Minden csupa gerle, csupa sárga, csupa pír
zöld alapon:
a szél zúgva szalad
szőlőhegyeken, jegenyéken, nádasokon.

Jöjj, ha szeretsz!
Az ősz aranyba-ezüstbe borít -
gesztenye sül,
kóstoljuk a vén hegyek új borait.

Kerényi Grácia: Fehér fényben

Fehéren világít az alkony -
nem, nincsen benne tévedés:
a magányosság tovazsongott,
s a láthatárról visszanéz.

Az ökörnyál is tovarebben, -
nyugodtan hajlik ránk a nap:
ó add e lassu fénybe vesznem
a mozdulatlan ég alatt!

Juan Ramón Jiménez: Egy csalogányhoz

Éj csalogánya, mondd, mily csillag zeng trillaképpen
torkodban? Elvarázsolt rózsából lett e dallam?
Gyönyör madara, mondd, milyen mennyei réten
fakad a tiszta víz, mely torkodnak csodabalzsam?

Hogy a májusi éjnek éke s ura lehess itt,
látnod s kis mellkasodba szívnod mily tömegét kell
mezítlen hangzatoknak, miknek árja vetekszik
a megtestesülések egével s tengerével?

Kék fénnyel lüktető ékköveid mi védi?
Urna, bélése melynek hold selyméből szövődött?
Egy isten szól tebenned? Vagy tán egy ősi, éji
öröklétből lopott csillagokat a csőröd?

/Ford.: Kálnoky László/

Juan Ramón Jiménez: Lelkemhez

Mindig készen tartod a rózsaágat
az igazi rózsának: egyre résen,
tested kapuján hallgatózni készen,
forró füllel váratlan nyílra vársz csak.

A semmiből oly hullám sose támad,
mely ne vinné szebb fény felé merészen
vágyó árnyadat. Csillagodban ébren
életre vársz, mélyén az éjszakának.

Örök jeledet hordja a valóság.
Majd fényként, mit a csúcsok visszavernek,
mit megjelölsz, abban kell újra élned.

Rózsának mintaképe lesz a rózsád:
az összhangnak hallásod: a tüzeknek
eszméd: csillagoknak álmatlan éjed.

/Ford.: Kálnoky László/

Kerényi Grácia: Vadgalamb szállt...

Vadgalamb szállt ablakomra,
megkoppan az üvegen,
galambszárnyú őz simul rám,
halkan jár a sziveken.
A nyitott táj becsukódik,
zölden hull le a levél,
kedvesem ha nem lép rája,
szél fölkapja, táncrakél.

A nyitott táj becsukódik, -
Te szemed nem rebben el
vadgalambbal, falevéllel:
tárt szemed szememre lel.
Bár az őszi nap kilobban,
ködszaggatta éjbe hull,
szemem fogja szemed fényét,
galambszárnnyal rádsimul.

Úgy szeretlek, mint a rózsa
májusesti harmatot,
mint a rét a kasza élét,
mint a vágy a bánatot.
Életembe beleforrtál,
életem vagy, éltetőm,
nyár hevében friss hideg víz,
pezsgő ujbor őszidőn.

Szőkeségem barnasága,
zöld szememnek árnyai,
álmaimnak ébrenléte,
ébrenlétem álmai,
józanságban bolond kedvem,
bolondságban jobb eszem,
vigasságom bánatomban -
boldogságom, kedvesem!

/Forrás: K.G.: Nálunk a málnabokrok/

Kerényi Grácia: Őszirózsa

Kinyílt az őszirózsa
s úgy hullanak a szirmai,
hogy az egész utat telesírják
és nem találsz el hozzám, kedvesem.

Őszi utakon
úgy kóborolsz magányosan,
hogy lassan elkopik lépteid zaja
s nyomodban nem sír az avar.

De ma még zölden dideregnek a fák
fagyos éjjeleken, -
kinyílt az őszirózsa
s halottak napjára
beborítja a sírokat is.

Kerényi Grácia: Matka Boska Zielna

Hol a hegyormon vöröslik a fű,
és a fenyő, az égbe-szökkenő,
térden kúszik a szirtek oldalán:
a sárgaszirmú havasi árvácska
kövek tövében ott búvik elő.

Hol a csúcsokon már más nem terem,
s a fűszálak is pislognak a fényben:
ott legelnek az Isten báránykái
felhő-viharban, villám-napsütésben.

Mért épp az árva virul a magasban,
és aki térdel, azt éri a nap?
Mért épp a kisded-életek repesnek
legmagasabbra a mennybolt alatt?

Miért van az, hogy lezuhan az ember,
hol a pacsirta az egekbe száll?
Hol van határa földnek és az égnek,
ha fittyet hány rá minden kismadár?

Miért van az, hogy szivünk is madárnyi,
de elfér benne egy egész világ?
Vajon mi őrzi: a test, vagy a lélek
az érzések szivárvány-illatát?

Mért egy hajszálon múlik az a semmi,
ami az ember földi-lét határa?
Mért örökebb a fű, mint a fenyő,
ki él tovább: Szókratész, vagy a hársfa?

Az örök illat anyag-e, vagy szellem,
s a halál villámfény, vagy napsütés?
Testünk az eszme hiú rajzolatja,
vagy a legvégső beteljesedés?

Örök vagy-e, bár meghalsz minden őszön?
Felelj nekünk, kis havasi virág?
Füvek s virágok fanyar illatával
dicsérjük mennybe-fölvett Máriát.

Antonio Machado: Soria mezői (részlet)

Ezüst-színezte dombok,
szürke buckák, kék sziklák birodalma,
hol mint íjforma rajz fut
a Duero kanyarja
Soria körül, tölgyerdők sötétje,
szilaj kőgörgetegek, puszta hegység,
fehér utak, parti nyárfák, a harcos
és misztikus Soria-beli esték,
szomorúságot mélyén a szivemnek
ma miattatok érzek,
szerető bút! Ó, Soria mezői,
hol mintha csak álmodnának a bércek,
velem jártok! Ezüst-színezte dombok,
szürke buckák, kék sziklák birodalma!

Viszontláttam az aranysárga nyárfák
sorát az úton s a folyókanyart ma
ismét, San Polo s San Saturio közt,
Soriának tömör, vén
falai mögött, - Aragóniára
tekint az erőd Kasztília földjén. -
A fekete nyárfáknak a folyónál,
ahol száraz levelek zizegése
kíséri a víz zúgását, ha szél fúj,
sötét kérgébe vésve
kezdőbetűk vannak, mik szeretőknek
neveit, s számok, mik napot jelölnek.
Szerelem nyárfái, miknek nem is rég
lombjai közt fülemülék nyüzsögtek,
nyárfák, melyek holnap lantjai lesztek
a tavasz balzsamillatú szelének,
szerelmes nyárfák a víz közelében,
mely tovaillan, és álomba mélyed,
ti nyárfák a Duero partszegélyén,
velem jártok, magával visz a szívem!

Velem jártok, ó, Soria mezői,
lágy alkonyok, hegyek ibolyaszínben,
parti fasorok, zöld álma a barna
termőföldnek s a szürke sziklatalpnak,
keserű mélabúja
a roskatag falaknak,
a szívemig hatoltok,
vagy mindig is ott laktatok e szívben?
Numanciai fennsík népe, melynek,
mint ájtatos anyóknak, szent az Isten,
a lángoló spanyol nap
örömmel, fénnyel, bőséggel telítsen!

/Ford.: Kálnoky László/

Avetik Szahaki Iszahakjan: Hazámhoz

Megállok a tavasz rózsáival teli,
zöldbe borult, gyönyörű domb alatt:
ha szellő leng, anyám hallom sóhajtani,
s a búzatáblák lágyan ringanak.

Beszéded bűvölő, csodás zengedezés,
hívó szerelmes szóval szólsz nekem,
látom megújuló arcod az ősi és
örök szépség jegyével ékesen.

Jövendőd - ó, anyám, mint a fejem fölött
cikázó villám fénye, úgy ragyog.
Örményország, te szép, ifjú, erős, örök,
ha büszke hangod zeng, boldog vagyok.

/Ford.: Kálnoky László/

Hermann Hesse: Éjszakai út

Leszáll az éj, az út kihalt,
oldalt, álmos hullámveréssel
a vízár lomha sodra tart
szembe a hangtalan sötéttel.

Mély medrében oly zsémbesen,
oly bosszúsan zúg s háborog,
mintha nyugodna szívesen,
s én ugyanoly fáradt vagyok.

Megyünk, bánatos utazók,
éjjel, idegen tájakon,
kitartón s nem hallatva szót,
kettesben, de hová vajon?

/Ford.: Kálnoky László/

Hermann Hesse: Vándor a hóban

Éjfélt üt egy óra odalenn,
száll a hold az égen hidegen.

Havas úton holdvilág ragyog,
árnyékom kísér csak, ballagok.

Hány tavasszal jártam lomb alatt,
hányszor tűzött rám a nyári nap!

Hajam ősz, a lábam félve lép,
nem tudják, ki voltam rég de rég.

Vézna árnyam áll és révedez -
Egyszer minden útnak vége lesz.

Álom vonzott tarka földön át,
s elhagy most. Tudom: csak délibáb.

Éjfélt üt egy óra odalenn.
Hogy nevet a hold, a szívtelen!

Mily hűsen karolsz körül, te hó!
Nem sejtettem, hogy meghalni jó.

/Ford.: Kálnoky László/

Hermann Hesse: Tűnő fiatalság

A sápadt nyár a tó felett
lehajtja fáradt homlokát.
Fáradtan, porosan megyek
a hűs sétányon át.

Nyárfák közt félénk szél szalad.
Mögöttem az ég lángban áll,
előttem fojtó alkonyat
s hanyatlás - és halál.

Fáradtan, porosan megyek,
mögöttem áll a tétova
ifjúság, arca csüggeteg,
s nem jön velem többé soha.

/Ford.: Kálnoky László/

Enriquede Mesa: A víz hangja

Szűzi hónak hívtak.
Süt a nap, s patakocska vagyok.
Idd, leányka, idd csak
tükrömre hajolva a tiszta habot.

Fenyvesben daloltam,
s a havas hegyeket odahagytam:
ösvényen bolyongtam:
az a mezsgye ma dús üde dalban.

Kristály hangon hívlak,
de becsapni szavam se fog.
Idd, leányka, idd csak
tükrömre hajolva a tiszta habot.

Messze, télidőben,
ha fehérlek, akár a hegy orma,
s később, nyári hőben
a te szádba halok, de dalolva.

Szűzi hónak hívtak,
sose tűrök epét, haragot.
Idd, leányka, idd csak
tükrömre hajolva a tiszta habot.

/Ford.: Kálnoky László/

Anna Ahmatova: Jobb lett volna

Jobb lett volna fújnom hetyke dallamot,
s neked - rekedt harmonikán vígan játszanod,

mezőn ölelkezve nyári éjszakán,
elveszteni hajamba font selyempántlikám,

ringatni ölemben kisded gyermeked,
beosztani gonddal szűkös pénzedet,

temetőbe járni gyásznap délután,
elmerengni a vadon nőtt fehérorgonán.

/Ford.: rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Mint fehér kő dereng

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él az emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változtál át emlékezetemmé.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Kosztolányi Dezső: Áldott szegénység

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
elhagytál s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
éhes, sovány és légies alak.

Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza-
hívlak, te bátor, rongyos és szabad,
ki keserű poharát daccal issza
s tűzzel fakadnak száján a szavak.

De merre vagy? Most tán még mostohábban
élsz egy sötét és vak diákszobában,
olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

Vagy tán fekéllyel fekszel a szeméten,
vagy mit se várva, ifjan és setéten
az asztalodra ráborulva sírsz?

Kosztolányi Dezső: Vénség

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögve a botjára görnyed
s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
megismerem, hogy mindig ugyanaz
s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.

Kosztolányi Dezső: A magány papja

Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet
és hullt a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénjét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.

Kosztolányi Dezső: Lángok között

És fekszem itten betegen.
Ágyamra fény cikáz,
bús villogását ismerem -
ez a tavaszi láz.

A láz, a gyász bennem cikáz -
ez a sötét tavaszi gyász.
A szemeim oly könnyesek
s tündöklő arcom csupa seb,
tüzespiros, vágyó-fehér.

Amerre nézek, csupa vér.
Fülemben mézes, buja szók.
Az ajkam könny, láng, csupa csók.
S a lelkem: az csupa zene
és a kezem
oly vértelen,
mint egy beteg leány keze.

És ujjam, ujjam szótlanul -
halk, tiszta gyertya - lángra gyúl
és tavaszi ligetek árnyán
lobog a zöld homályban árván -
Most a te szájad érezem,
egy lángkaréj beteg kezem
s a tűz, a láng karjába fog - -
És lángolón és álmodón
sötétlombú oltárokon
én is, én is fellobbanok.

Kosztolányi Dezső: Mint

Mint a beteg, ki néha visszagondol
egészségére s könnyez és nem érti,
úgy gondolok én vissza rossz soromból
az ifjúságra, lankadt  lelkü férfi.

Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
amelyre a vidéki éj aláfolyt
s én voltam-e a lánynak útitársa,
cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

Csak színezem tovább a régi hársfát
és életemnek régi-régi társát,
mint a beteg, ki forró és fanyar

lázába édes képeket kavar
és álmodik, hogy jár a dombok alján,
előtte a kutyája s bot a karján.

Anna Ahmatova: Üzenet

Ne küldj több hírt galambszárnyakon,
ne írj többé riadt levelet,
márciusi szélként ne legyezz:
már a lombos édenben lakom,
nyugalom van itt, fejem felett
topolyafák sátra lengedez.

Idelátszik városunk. A ház,
őrbódé, kaszárnya, befagyott
folyón a kínai sárga híd.
Dideregsz...három órája vársz,
őrhelyedet csak el nem hagyod,
ámulsz: mennyi új csillag vakít!

Surranok, mint mókus, fák hegyén,
hölgymenyét képében könnyedén,
én zengetem vadhattyúk szavát,
hogy ne féljen ott a vőlegény,
förgeteges tél haván-jegén,
amíg várja holt menyasszonyát.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Vannak olyan napok

Vannak olyan napok a tél utóján:
nyugszik a rét a tömör hó alatt.
De dal pendül az ágak száraz húrján,
és rugalmasan langyos szél szalad.
Ámulsz: testedben könnyűség, szabadság,
és alig ismered meg otthonod.
És azt a régi, elkopott dalocskát
mint újat, lelkesülten dúdolod.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Darvak hívása

Így szólogatják szárnyatört
társukat krúgatón a darvak,
amikor a sárba fúl a föld,
és porhanyul a parlag.

Emelem szárnyam csüggeteg:
arany szárnyuk suhog,
elrejtik tömött fellegek
és sűrü bokrosok.

"Jaj, szállni, szállni, míg lehet,
keresni új mezőt!
Hisz torkod úgyis elrekedt,
és le se törlöd könnyedet -
már arra sincs erőd!"

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Henrikas Radauskas: Csoda

Az orgona unta a kertet:
Áttört a vacak kerítésen,
Így, meztelen, égre tekergett:
Száll fönn a madárszavu térben.

Száll. hószinü, isteni kislány:
Káprázva a táj vele libben,
Fel, menny fele! Sírnak az utcán,
Elfúlnak a házsorok itt lenn.

Lát, íme, csodát a cselédke,
Ugrálva az égbe visongat:
Lesz orgonafürt a hajéke,
Reszketve kezében elolvad.

/Ford.: Tandori Dezső/

Henrikas Radauskas: Falusi ősz

Kútvíz bugyog, mezők tűnnek derengőn,
És malmok őrölnek a láthatáron.
Lángsárga ősz jön: künn, szomorú erdőn
Szomorú dalt énekel majd a pásztor.

Az úton: fáradt napfény, pár poros csík
Fekszik a sárga kalászok tövében.
A kerítésen át alma piroslik,
S arany harangként ring a körte délben.

...De esténként el-elkerül az álom.
Látom, vadlúd-had húz holdfényen által.
Telihold ösvényén, sárgás sugáron
Bánatom úszik lassú szárnycsapással.

/Ford.: Tandori Dezső/

Henrikas Radauskas: A dal születése

Házat nem építek, népet nem vezérlek,
Fehér akác ága alatt üldögélek,

Levelét mennyei szelek simogatják,
Csicsergő madarak fészkük rakosgatják,

Dallam jár a fában, csendben zengve-bongva,
Hallgatom, lejegyzem a homokba, porba,

Fogom furulyámat, dalolok és játszom,
Széllel, fehér fával, madárral az ágon,

Nem e-földi színű felhősusogásban:
Éneklő-zenélő dombom magasában.

/Ford.: Tandori Dezső/

Vytautas Sirijos Gira: Köd himbálja a lakónegyedet

Az égen megint pára leng,
és ködösek a völgyek.
Egy hölgyet várok idelent,
egy kaméliás hölgyet.

Azt várom, ki megszeret,
akit még sosem láttam.
Kék fényű haj és kék szemek...
keblén orchideákkal.

Kint ragyogó eső pereg,
hull a lakónegyedre.
Most mindenki inni mehet,
akinek jó a kedve.

S az, ki kortyol jóizü sört,
s a kancsón által néz szét,
úgy találja, hogy ez a föld
valóban csupa szépség.

De nekem más kell: szerelem.
Én vágyakozva várom:
talán már holnap ölelem
és csókolom a párom.

Addig a rím s a vágy epeszt,
tán bölcs tartalom nélkül.
Higyjék el: érte írtam ezt
a dalocskát is végül.

Kint hull az eső fényesen,
kopogtatja a földet.
És én csak várom és lesem
az ismeretlen hölgyet.

/Ford.: Bede Anna/

Antanas Miskinis: Elegánsan havazik

Ma oly elegánsan havazik,
virágra, fákra csodaszépen.
Így fagyott meg szerelmem maga is,
összes-őszes ígéretével.

Már a tavasz szárnya verdesett,
zajlott a fodros jég még...
Elvitték szerelmem idegen kezek,
s új nevekkel becézték.

Ki tudja, mért zöldellnek a partok,
fölsziva a sok holdfény-sugarat.
A szerelem lassan aláhanyatlott,
mint aranyhal üveg alatt.

Eszembe jutnak könyveim, de hány,
a régi mesék vége,
ahogy féltében elsápadt a lány,
aki magát aranygyűrűre cserélte.

És most elegánsan havazik
fákra, virágra csodaszépen.
S a havazás egy álmot tovavitt
összes-őszes ígéretével.

/Ford.: Bede Anna/

William Butler Yeats: A kerek torony tövében

"Csak izzadnék, s alig keresnék,
feküdjek bár gyolcslepedőn,
ha úgy élnék, akár a többi,"
- szólt a koldus Billy Byrne:
"nyúlj el dédapád roskatag
sírdombján, míg fölkel a nap."

A patak partján, Glendalough-ban,
egy vén sírkő mellett ledűlt,
sok O'Byrne s Byrne nyugszik e földben,
elnyúlt és álomba merült:
a kerek toronyban a hold
s a nap kurjongatott, bomolt.

Az arany király s az ezüst hölgy
táncra perdült és énekelt,
míg lábuk édes táncütemre,
ajkuk édes hangra lelt,
s föl-le szökdécseltek ők,
míg el nem érték a tetőt.

Az arany király s a szilaj hölgy
hajnalig zengték daluk,
kéz- s lábujjak fonódtak össze,
szelet vertek, szállt hajuk,
s úgy énekeltek igazán,
mint feketerigók a fán.

"Befellegzett nékem",- kiáltott
Billy, a börtöntöltelék:
"zsebet metszek, s a tollas ágyba
dugom a pénzt ma este még.
Nem ad nyugalmat énnekem
dédapám roskadt sírja sem."

/Ford.: Kálnoky László/

William Butler Yeats: Az elfelejtett szépségre emlékezik

Ha átölellek, azalatt
szívem ama bájhoz tapad,
mely e földről rég kiveszett:
a gyémánt koronák, miket
királyok dobtak mocsarak
vizébe, míg futott a had,
a szerelmes históriák,
mikből méla hölgyek brokát-
szövetre hímeztek sokat,
hizlalva gyilkos mosolyokat,
a rózsák, melyek hajdanán
ékeskedtek dámák haján,
a harmat-hűs liliomok,
mikkel a hölgyek templomok
árkádjain suhantak át,
hol a tömjénfüst gomolyát
nem állta nyitva földi szem,
csupán az Úré, úgy hiszem:
elhagyták halvány kebledért
és tétovázó kezedért
az álomterhesebb mezőt
s az álomterhesebb időt,
s ha csók közt sóhajtasz, az a
hótiszta Szépség sóhaja
órákért, mikor az egész
világ harmatként elenyész,
de lángon láng, habon a hab,
trón trón fölött szilárd marad,
hol félálomban ringva, ím
karddal térdük vasizmain,
meg nem szűnnek merengeni
az ő magányos titkai.

/Ford.: Kálnoky László/

Arno Holz: Katicabogárka

Magas falakon túl,
hátam mögött
paradicsom
terül el.

Zölden csillogó köszmétebokrok,
szalmakunyhó,
s üvegcseresznye a fákon.

Senki nem tud felőle.

Egy fűszálon
katicabogárka mászik,
hopp,
lepottyan aranysárga boglárkák közé.

Segítőn
hajolnak le a százszorszépek,
az árvácskák haragos arcot vágnak.

Elfelejtve
fénylenek a virágágyak

/Ford.: Kálnoky László/

Stuart Merrill: Király vagyok, mesebeli...

Király vagyok, mesebeli,
országom a tenger alatt,
süket harangok konganak,
mik a tavaszt zengték teli.

Nevét, kik oly rég sírba szálltak,
a királynőknek tudni vélem,
lelkemre! S mintha tiszta éjben
hervadt virágok hullanának.

Kinccsel rakott gályáimat
elnyelték régen a habok,
s manapság a bolond vagyok,
ki vízen aranyat kutat.

Mért húzna a régi dicsőség
feketezászlós városokba,
hol barbárok, elaljasodva,
győzelmem csillagokra bőgték?

A holdat nézem mereven,
fogom a kardmarkolatot,
s várom a fényes holnapot,
mely égre tűzi címerem.

Mégis, a hódítás reménye
az ő dühükkel tölti keblem:
múlt bajnoka, a förgetegben
nem fülelek kürtök jelére?

Vagy a harangok konganak,
mik a tavaszt zengték teli?
Király vagyok, mesebeli,
országom a tenger alatt.

/Ford.: Kálnoky László/