A dombtetőn megálltam egy napon,
hűs volt a lég és nyugtató nagyon:
a bimbók, nyújtogatva már alig
lebiccenő, parányi száraik
csapott ivű, finom levélhegyét,
még őrizték a hajnal ékszerét,
mit az zokogva szertepergetett.
Az égi kék mezőn a fellegek,
akár a gyapjavett, habosfehér
juhnyáj, aludtak: míg aztán a szél
egy nesztelen kis neszt a lombra csent,
talán csak mélyet sóhajtott a csend,
mert a gyepen se volt az átható
árnyak között a mozgás látható.
Mohó szemű barangolók előtt
kitárja gazdag életét e föld:
a tört szegélyű, halvány horizontig
a kristálylég a messzeségbe omlik,
a furcsa domb, a végtelen fasor
oly friss, hogy benne fákat olvasol,
s lesed, az ér melyik vad sziklafok,
repkényes árok hajlatán zuhog.
Elbámultam, s oly játszi és szabad
lettem, mint hogyha könnyü sarkamat
a Merkur szárnya vinné: gondtalan
a sok gyönyörnek átadtam magam:
s a puha fénybe süppedt nyári réten
minden virágot egy csokorba téptem.
A galagonya fehér bokra bárhol
méhzümmös, édes szögletet varázsol,
fölébe dús akácfa ágat ácsol,
s a hosszu fűnek árnyat ád e sátor,
és nyirkos, hűs tövén az ibolyák
levélhálóba fonják a mohát.
A hangalepte mogyorósövény
s nyártrónusán a lonc a gyönge szél
bókját fogadja: s mi legyen emitt?
Villózó fácska, mely begyesedik,
s halványzöld, ifjú testvéreivel
mohos, vén tölgyek közül kiszökell:
valahol erre indult el a forrás,
csinos lánykáiról - konok, szomorkás
hangon - harangvirágokról fecseg,
hogy tépdesik goromba kis kezek
az ágyból őket, és a nagy csokor
aztán az útra szórva haldokol.
Nyisd meg, mocsári gólyahír, sötét
szirmod redőzetét!
Szárítsd szemhéjad harmatát, hiszen
Apolló már üzen,
hogy téged dicsérjenek a dalok
a hárfákon, miket felaggatott:
ha nedved felcsókolni újra itt lesz,
mondd meg neki, hogy engem üdvözítesz:
akkor ha messzi völgybe tévedek,
hatalmas hangja szól a szél felett.
A zsenge borsó hamvas szárnyai
kipirultan készülnek szállani,
sok keskeny ujja szerteszét ivel
mindent lefogva csöpp gyűrűivel.
Időzz a víz-söpörte partokon,
a partra hajló deszkapallaton,
figyeld soká a csöndes gerleszót -
a Természet munkája zsongitóbb.
Csak fordul épp a görbe híd alatt,
susogva sem beszél a kis patak
a horgadozó füzekhez: álmodón
kering a fű a foltos árnyakon.
Nos, olvass két szonettet át, amíg
a fűcsomó az árba átfolyik,
hol prédikál a víz a medrinek,
s tucatnyi fürge cselle fellibeg,
picinyke testét tajtékkal szegi,
s a tompa élü napfényt ízleli
kényeskedőn: tusázva újra s újra
a játék mámorával és befúrva
ezüst hasát a csillogó fövenybe!
Kezed vigyázva nyújtsd a vízközelbe,
egy szemhunyás alatt elűzve mind.
Fordulj csak el, s ott játszanak megint.
A futóhab elérte a zsázsát,
s hűti az indák smaragd ragyogását:
maga is hűsöl, s míg a nedv lecsap,
a zöld tenyészet életkedvre kap:
és kell is itt e kölcsönös szivesség,
mint jó embernek az, hogy megszeressék.
Nagynéha egy-egy sármány hull alá,
ha lejt az ág: de nem marad soká.
Szürcsöl, dalol, s a szárnya feltüzel,
aztán csak huss! szeszélyes lázzal el,
a mélyarany pihét mutatva tán
a sárga szárnycsapások ritmusán.
Volnék csak ott, azon könyörgenék,
hogy el ne vonja gondom más egyéb,
csupán egy szoknya könnyü suhogása,
amint a pitypang pelyheit lerázza:
csupán a fürge, lágy zenéjü léptek,
amint a gyönge sóskatőre lépnek .
Hogy megriadna ő, s pirulna: így
kileste, szűz magányban, egy irigy!
Ó, hadd vezessem a patakon át,
pilláit lesve, s félszeg mosolyát:
ó, hadd fogjam egy percig a kezét,
egy percig érezzem lehelletét:
s ha itthagy engem, tán megfordul, és
egy barna fürt mögül még visszanéz.
S aztán? Tovább tűnödsz: a csészekürt
megvárja, míg az este érteküld:
elszunnyadnál - de álmod megszakítja
egy-egy virág, mely hirtelen kinyitja
megérett szirmait: vagy éji lepkék
csaponganak, nyugalmuk elfeledték:
vagy már a hold ezüst karéja kel,
fellegtetőre lassan úszva fel,
amíg a fényt nem önti szét a kékség.
Ó, költők Alkotója! jó reménység
e szép világban és lakóiban:
felhők nyakéke, kristály ködfolyam,
harmat, levél és vadvíz keverője,
szerelmes álmok kedves kedvelője,
magány és vándorút igézete,
szelíd töprenkedés igéje, te!
Téged dicsérlek minden dics helyett,
ki küldöd ránk az édes ihletet.
Mitől jöhet tudós, poéta lázba?
Tőled, Természet éke, égi lámpa!
Komor nyugalmu, józan sor mögött
nekünk a bérci fenyves hömpölyög:
a mese higgadt, szép szavaival
bokros tisztásra, biztonságba csal:
s ha szárnyat bont a ragyogó rege,
a lélek együtt fuldokol vele:
harmatos rózsa az arcunkba ér,
gyémánt kehelyben illatos babér,
fölöttünk jázminág és hanga csak,
s a szőlő zöld virága felkacag,
alattunk víz fut, gyöngyökkel teli,
minden bajunkat messze bűvöli,
hogy úgy érezzük, a világ letűnt,
fenn, fenn egy kondor felhő jár velünk.
Így érzett az, ki elmondta: Pszükhé
hogy szállt a széllel a csodák felé,
mit érzett Ámor s ő, a két ajak
hogy összeért, s cirógatásokat
borzoltak egymás homlokán - s a csók,
a sóhajok s a reszkető kacsók -
ezüst lámpás - lehunyt szem - révület -
sötét - magány - mennydörgés - rémület -
szünő szomorkodások - égi termek -
és hálálkodni mentek Jupiternek.
Így érzett az, ki elhúzta az ágat,
s szemünk azóta mély vadonba láthat,
faunok, drüádok halkan járnak itt
lombhoz suhintva táncos lábaik:
s a vadvirágfüzért, az ékeset,
tartják az elefántcsont, szép kezek:
és szól a dal:Szürinx hogy reszketett,
míg űzte Pán elől a rettenet.
Szegény nimfa - szegény Pán: nem talált
semmit, csupán a szellő sóhaját,
magányosan zenélt a nádason
a megcsufolt, az édes fájdalom.
S egy égi bárdnak mi adott erőt,
hogy Narcissust, a vízbe révedőt
megénekelje? Kóborolni ment,
a sűrűben kicsiny tisztásra lelt:
középütt tiszta tó szerénykedett
nyugosztva hűs vizén a kék eget,
mely ott szökött a lomb közé, hol inkább
megengedték a fantasztikus indák.
És meglátott a parton egy virágot,
amely szelíden, elhagyottan állt ott,
a bús, vízbéli képre ráhajolt,
s önnön szépségének udvarolt:
Zephir se fútta, nem volt vágya semmi,
csak vízbe bukni, önmagát szeretni.
A költő állt a hallgatag helyen,
s egy eszme villant benne hirtelen,
egy rege, mit majd nemsoká leró:
a szép Narcissus és a bús Ekhó.
És merre volt a forrószivü, ő,
kinek a legszebb dal köszönhető:
a mindig új, a tiszta élvezet,
mely áldást hoz neked,
vándor az éjben? míg a hold ragyog,
éteri szólamok, mesés alakzatok
jönnek a dalban a légből, az ágból,
s a láthatatlan, párnás puhaságból,
mely egy tűnő csillagon pihen.
Áttörte gyarló gátjaink, igen,
ott járt az ismeretlen partokon,
érted, isteni hős, Endümion!
Poéta volt, szerelmes is talán.
A Latmosz-csúcson állt. A völgy falán
a mirtuszokra enyhe szél kuszott:
Diana templomából himnuszok
kedves, komoly, kimért hangját sodorta.
Tömjén szagával telt a templom orma.
Fenn, szűzi bájjal, mint a kisgyerek,
Diana állt az áldozat felett,
a Költő mégis szánja végzetét,
sír, hogy magányos, ki ennyire szép -
s nemes dühének drága szókat áldoz,
és Endümiont adja Cynthiához.
Elbűvölő királyi nő! soha
nem látott csillogások asszonya!
Ábrázatodnál nincsen ékesebb,
történetednél nincs regényesebb.
Csak három édes szót! hadd adjak át
nászéjszakádból egyetlen csodát!
A messzeség hajói közt kicsit
megállította Phoebus a kocsit,
hogy míg az égi pompa ellebeg,
megsimogassa rebbenő szemed.
Áttetsző kristály volt az alkonyat,
jöttek a vidám, izmos férfiak,
felajzva, mint Homér a kürt szaván,
vagy Apolló a hír talapzatán:
s a nők csak ülnek. És a vér susog.
Tündéri szép, riadt kis Vénuszok.
A ritka lombú léclugasokon
átsurrogott egy tiszta fuvalom
gyötrelmet űzni, lázat oltani,
aztán mélységes álmot ontani.
És ébredéskor nem volt szomju szándék,
se lázas ujj, se lüktető halánték:
felszökkentek, hogy íme, lássanak
gyönyörtől ittas, drága társakat,
kiket a kar, kebel s szem befon,
s a csók, s a fürt nyájas homlokon.
És nézték egymást, ifjak és szüzek,
egymás szemén a tisztuló tüzet,
és nem tettek egy kézmozdulatot,
csak édes ámulattal álltak ott:
aztán a nyelv a versre rátalált,
s egy szerelmes sem halt kínhalált,
mert halk poézise a pillanatnak
selyem kötés, mely el sosem szakadhat.
Ó, boldog Cynthia! nem tudom én se,
hogy áldott meg a pásztor ölelése:
költőt fogant a csók? - tovább ne láss,
fantáziám, elég a szárnyalás.
/Ford.: Gergely Ágnes/
