Gellért Oszkár: Szabad-e?

 Már pitymallik a kék hegyek felett...
Alvó, szabad-e hogy felébresszelek?
Lélek, szabad-e a Vággyal cimborálnom:
Gyilkosnak lennem egy buja rózsa-álmon?

Karom elzsibbadt a nyakad alatt...
Kedves, szabad-e hogy leszakítsalak?
Élet, szabad-e hogy most a Halált hívjam:
Alvó rózsa álmát vámpirként kiszívjam?

Rózsát kérdezed? mért ad illatot?
Kedvesed kérdezed? leszakíthatod?
Kérdezd meg a Halált, kérdezd meg az Álmot:
Szabad-e halálba csókolni egy álmot.

Gellért Oszkár: Illat, illat

 Haldokló vörös rózsa... Az égbolton telihold.
A földön alkonyi harmat. Levél se moccan a fákon.
S a rózsa álmodik. Akkor: bimbónyi volt.

S szűz félénk illatával szétnéz a nagy világon.
S hipp-hopp, szellő-tündérke idelibben egy alkonyon érte.
És sóhajt: Illat, Illat, kicsi Lélek, Illatocskám!
Ó nézd, hogy tűz az a csillag, tudok ott egy méh-királyfit,
Szebb nála még sose járt itt... Elhozzuk, jöjj velem!
A szárnyaimon ha megérez, a te édes testecskédhez
Hunyt szemmel odatalál az első szerelem.
És álmodik. S nem gyáva s nem gyönge már az illat,
De bódító s szilaj. S széttárult szirmaival
Minden jöttment ajkának odaadja magát ledéren.
Szidják húgai szajhának, híre jár a nádon, az éren;
Viszi-hajtja szél-kerítője, dongók tapossák testét.
És kéjbe fúlnak az esték és kéjbe a hajnalok...
S most álmodik. S gondolja álmában: Meghalok.

Föld: érintsd harmatos ajkkal hullongó szirmait.
Telihold: leheld magadhoz mély hervadó szagát.
Óh, hadd érezze utolszor szent-tisztának magát!

Gellért Oszkár: A fenyőfa álma

 A nap delel. Virág, bokor aléltan szendereg.
Szirmok, levelek közt ilyenkor születnek az álmok,
Amelyek vándorutakra kelnek be-betérve
Minden szerelmes hajlékba egy éjre
Valahol csak boldog alvókra találnak.
S ilyenkor álmodnak kedveseikkel az emberek.

S tolonganak, összefogóznak az álmok, gabalyodnak, kuszálva, válva.
Sokszor egy pici-lábú ibolya-álom megbotol
Míg andalogva tipeg, hogy úgy tapossa halálra
Egy erőszakos jázmin- vagy orgonabokor
Vagy egy májusi akácfa tántorgó részeg álma.

Én az én álmomban az elmúlt éjjelen
Éles friss levegőt szívtam, mély erdei illatot
Sóhajtva magamba. Azt álmodtam, hogy a fejem
Az én fekvő kedvesem derekán nyugodott.
De karjaim két térde közé szorítva - óh édes csontbilincs, édes! -
S mikor tekintetem felkúszott törzse tetejéhez,
Pilláin át ő tikkadt kékjét sugarazta le onnan.

Ez biztosan egy fenyőfa álma volt. Valahonnan
Messze északról küldhette hozzám s égette belém:
Ahogy állt bódultan a déli verőn
Gyökerével két szikla közé pántolva -
S lágy bársonyos moha a sziklái
Között. S fent, tűlevelein, lángolva
Nézett keresztül a nap s pattogtak szikrái.

Richard Dehmel: Találkozás

Már láttalak.
A nap sütött,
s a rét szélén, a rozs között
pipacs fakadt:
pirosan égtek kelyhei,
ölük homállyal volt teli,
míg egy bimbóban, legalul,
kis lélek mozgott nyugtalanul.

Így láttalak pirulni, zsenge gyerek,
hogy megcsókolt futó tekintetem
a mezőn tegnap, a fenyves tövében:
bőröd alatt kigyúltak az erek,
szemérmesen,
mintha elnézést kellett volna kérnem.

Pír volt, vagy csak visszfény játszott velem?
nyári ruhád piros színe talán?
a fenyők közt kialvó esti fény?
Ha igazi pír volt e tünemény,
az első volt halántékod haván:
oly szorongva néztél felém,
oly ijedt voltál, oly zavart,
ahogy magába zárta kedves
alakodat a sürű fenyves.
Lelkem követte utadat,
mélykék szemed velem maradt.

Már láttalak,
szökevény gyerek:
a rozsba forró szél sepert,
s ingatta a pipacsokat.
A sárguló szárak közt tovaszállt
egy foszladozó piros virág,
s elálmodozott láttán szemem:
s mintha most is kelyhébe nézne,
melynek parazsa hirtelen
mélyül titkos homályba, kékbe...

/Ford.: Hárs Ernő/

Richard Dehmel: A mi óránk

Gyere haza! Sötétedik.
A gesztenyék mint karmokat
nyújtják felénk leveleik.
Túl fülledt e hely s túl kihalt
nekünk.

Akár tiéden, karomon
úgy ágaznak el az erek.
Oly megszokott vagy, oly rokon,
tán egykoron
valahol már ismertelek.

Volt egy húgom, most árny csupán.
Ne légy oly néma, mint a sír!
A fák ifjú lombozatán
gyúlt esti pír
vérfertőzést jósol talán?

Figyelj! Oly vadul, hangosan,
mint a csalogány szólt elébb,
dobog kezemben nyugtalan
szíved. Tudjuk: s ennyi elég
nekünk.

/Ford.: Hárs Ernő/

Gustav Falke: Hallgatás

Most, hogy az árnyék körberepdes,
hozzámlépsz, hallgatás, te kedves,
te leghőbb vágyra érdemes.
A lármás, terhes napon át,
félénk vendég, téged kivánt
szívem, mint ki társat keres.

Elzengett a zavaros élet,
minden éles zaj elenyészett,
mit a magasság szült, s a mély.
Nappaltól elnyelt ős-szavak,
varázsénekek hangzanak -
nos, édes hallgatás, beszélj.

Ami nyugalmas ajkadon,
rejtélyes mélyből fakadón,
halk mormolással bugyog át,
míg kezemben a csésze reszket,
boldogan fogom fel a rejtett
források ezüstsugarát.

/Ford.: Hárs Ernő/

Gustav Falke: Ketten

Ott te, a vizen keresztül
fehér rózsád nyújtva nékem,
itt én, fekete virágom
tartva égő szenvedélyben.

Az elválasztó folyóban
kettőnk sápadt árnya reszket,
árnyak, melyek egyesülni
hasztalanul igyekeznek.

Így állunk, a szél s a hullám
zúgásába fúl beszédünk,
nem tehetünk egyebet, csak
sóvár jeleket cserélünk.

Nesztelenül, mint kisértet,
sötét hattyú jelenik meg
partjaink közt, s felkavarja
sápadt tükörképeinket.

/Ford.: Hárs Ernő/

Szemjon Nadszon: Hadd nyögjön

Hadd nyögjön a vadon az ítéletidőtől,
hadd verjen partokat a lázadó folyam,
feloldom lelkemet, melyet fájdalom őröl,
a természet komor, éji hangjaiban.
Nem vagyok egyedül - a szenvedést megosztja
velem az éjszaka, a nagy testvér s barát.
Zokogásában én fuldokolok zokogva,
s harcában hallani átkaim moraját.

/Ford.: Hárs Ernő/

Szemjon Nadszon: Nyomaszt a bánat

Nyomaszt a bánat és megállás nélkül éget,
hogy be kell szívnom e fojtó, nehéz napot,
s hogy fásult lelkemet nem fűzik kötelékek
a nyüzsgéshez, amely tarkán körülragyog.
Rég idegen a lét...Mindennek, ami biztat,
s elbűvöl messziről, csalását ismerem,
ecet lett mámorom, az izgalom lehiggadt,
csak nemrég nyert sebek fájdalma eleven...

/Ford.: Hárs Ernő/

Szemjon Nadszon: A mai éjszaka

A mai éjszaka egy amazok között,
melyektől félek és menekülni igyekszem.
Mint ellenség elől, szobámban a redőnyt
előle gonddal leeresztem.

Az aggaszt, jaj nekem, hogy a kerti homály
hűvösséget hozó, áldott fuvalma áthat,
hogy betölti e szűk zugot az illatár,
s újból összeszorít az oknélküli bánat!

/Ford.: Hárs Ernő/

Szemjon Nadszon: Te, ki felett

Te, ki felett a nap sugarat ontva ég még,
s csillagkoszorusan halad az éjszaka,
ki úgy lélegzik, él, hogy nem gátolja rémség,
se börtön alacsony boltja, se lánc vasa -
a kősírok alól, hol bűze fojt a légnek,
s onnan, mit szikla, hab, s szuronyok hegye véd,
halld meg, fogadd, szabad barát, az elitéltek,
élő barát, a holt társak üzenetét!
Lám, minket árnyakat, kiket kiszakítottak
honukból, véreik, barátaik közül,
minket tűz bélyegez, korbácsütés nyomorgat,
a hóhérok kárleső tömege vesz körül...
Hadd zúgjon hát a dal, mint kürtök jeladása,
szálljon a földön át, ébresszen szíveket,
legyen hangja nekünk temetés gyászimája,
nektek lépcső, mely szebb napokhoz vezet!

/Ford.: Hárs Ernő/

Szemjon Nadszon: Őszre jár, késő őszre

Őszre jár, késő őszre!...Alacsonyan ül meg
a komor föld felett a felhőtakaró:
a sárgalombú erdő álmos ködbe süpped,
harsogva ceri sárga partját a folyó...
A szívben szomorú hangok és gondolatok,
láncként szorít a lét, mint a súlyos idő,
bús álmokból a halál árnya lép elő,
s hitványan csüggenek le az erőtlen karok...

Ez érzés ismerős baj: a tavasz alig
árasztja illatát a friss májusi szélben,
kék habbal a folyó alig nyiladozik,
s nyargal az ifjú vihar keresztül az égen,
szerelmét s bánatát alig dalolja szét
az erdő csalogánya, ködöket mulasztva -
a szívnek újra kell a fénylő messzeség,
a távoli örömhöz megújul bizalma...

De mondd, vajon miért ily gyarló valami
a szív, hogy már a holt természet erejétől
remegni tudjanak érzékeny húrjai,
s hol halál hívja, hol szabadság s üdv felé tör?...
S miért fut benne úgy tova vágy s szerelem,
mint esőáztatott, borús őszi időben
az ónszínű folyó fehér párája röppen,
vagy hamuszürke felhő száll odafenn?

/Ford.: Hárs Ernő/

Theodor Storm: Július

Bölcsődaltól zeng a szél,
tikkasztó a nyári dél,
hajlik a rozs, ragyogó
piros a tövisbogyó,
áldással telt a mező -
mit merengsz hát, ifju nő?

/Ford.: Hárs Ernő/

Kányádi Sándor: Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő: lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.

Zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

/Forrás: K.S., Fekete-piros versek/

Kányádi Sándor: Fehér sirálypár...

Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. De szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
és évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér fonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.

/Forrás: K.S., Fekete-piros versek/

Nicolaus Lenau: Nádi dalok

1

Fáradtan tér nyugovóra
amott, s elalszik a nap.
Itt a néma, tiszta tóba
fűzfagallyak hajlanak.

S én nem láthatom a kedvest:
buzzogj, könnyem, csak buzogj!
A fűz lombja fájva reszket,
s a nádas széltől susog.

Szívem csendes bánatába,
messzi lény, úgy tündökölsz,
mint az Esthajnal világa
süt át káka s fűz között.

2

Borus az ég, fut a felleg,
a zivatar leszakad,
jajgató szelek perelnek:
"Tó, hova lett sugarad?"

A felkavart tófenéken
kutatnak a fény után.
Fájdalmaim éjjelében
nem nevetsz már soha rám.

3

Általvágva a bozóton,
esténként az elhagyott,
nádas tópartra lopózom,
lányka, s reád gondolok.

Ha a berek árnyba hajlik,
rejtelmesen zúg a sás,
úgy jajgat és úgy morajlik,
hogy elfog a zokogás.

S ébredni hallom a szélben
lágycsengésű hangodat,
s utána a tó vizében
elveszni a drága dalt.

4

A nap mélybe száll,
felhő feketéll,
szorongva zihál
fel-alá a szél.

Villámok szelik
az eget, vadak,
tünő képeink
róják a tavat.

Viharfényesen
vetsz bennem lobot,
hajad szélesen
kibontva lobog.

5

Ráterül az alvó tóra
a hold nyájas mosolya,
holt rózsáit belefonva
a zöld sáskoszoruba.

Szarvasok járják a lejtőt,
szemük a sötétbe les:
álmában a nádtövek közt
olykor egy madár neszez.

Könnyezem, fejem lehajtva,
lelkem legbelső zugát
csendes imaként itatja
emléked gyönyöre át.

/Ford.: Hárs Ernő/

Nikolaus Lenau: A három cigány

Fűzfa tövében három cigányt
láttam egy alkalommal,
míg a buckás puszta porát
szántottam fogatommal.

Egyikük hegedülgetett,
épp csak úgy önmagának,
alkonypírral feje felett
húzott egy csapodár dalt.

Cimborája pipázgatott,
nézve a könnyű füstöt,
mint aki mindent megkapott,
s már nem áhit új üdvöt.

Csendben aludt a harmadik,
cimbalmát felakasztva,
szívét szelíd álom, húrjait
kóbor szél simogatta.

Gúnyájuk végig csupa lyuk,
és csupa tarka folt volt:
gőggel hívta ki hős dacuk
mégis a földi sorsot.

Hogyha napunk vak éjbe vész,
megmutatta e hármas,
rá háromszori megvetés,
dal, füst, álom a válasz.

Hosszan néztem hátrafele,
míg el nem tűnt alakjuk,
néztem göndör, éjfekete
fürtjük s füstszinű arcuk.

/Ford.: Hárs Ernő/

R. M. Rilke: Vihar

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván
s az orkán
bút tornyoz a gyászbahaló egek ormán,
elfödve a földet egészen -:

érezlek, hejtman, messze téged,
(kit vágy tüze éget,
hogy hősi néped
az égbe vezesd.)
Vízszintes tarkód érzem akkor,
Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,
hátára kötözve az éj fenyeget,
eltűnik a föld, a világ, a vidám,
s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég
s úgy fekszem alatta épp,
mint lenn a vidék;
szemem nyitott, akárcsak a tó,
és benne látható
az ég.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

R. M. Rilke: Őszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

/Ford.:Tandori Dezső/

R. M. Rilke: A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

/Ford.:Tandori Dezső/

R. M. Rilke: Köszöntő

Akárki vagy: esténként lépj elő
szobádból, hol mindent megért az agy;
túlról házad a messzeségbe nő:
akárki vagy.
Alig hagyja el megfáradt szemed
az otthonod elhasznált küszöbét,
fekete fát emel képzeleted:
magában áll és háttere az ég.
S világot alkottál. És óriás,
akár a szó, amely a csöndben érett.
S akaratod amint tudtára ébred,
elválik szemedtől a látomás...

/Ford.:Garai Gábor/

Jacques Prévert: Tenéked szerelmem

Elmentem a galamb-piacra
   s vettem galambot
      tenéked
     szerelmem
Elmentem a virág-piacra
   s vettem virágot
      tenéked
     szerelmem
Elmentem az ócska-piacra
   s vettem bilincset
      tenéked
     szerelmem
És aztán elmentem a rabszolga-piacra
   kerestelek sokáig
     de nem találtalak meg
      szerelmein

/Ford.: Végh György/

Jacques Prévert: Paris at Night

Három gyufaszálat lobbantottam fel az éjben:
   Az elsőt hogy lássam az arcod
   Egy másikat hogy lássam szemedet
   S egy harmadikat hogy lássam a szádat
Aztán beborított minket az éj s most mind-mind vissza idézem
   Míg két karom átfog

/Ford.: Végh György/

Ivan Goll: A maláj dalok-ból (Részletek)

6

Mióta megszülettem
Jöttöd azóta várom

Tízezer napja-éje
Várom találkozásunk

A földek összeasztak
A hegyek lelapultak
A folyók kiapadtak

De testem túlnőtt rajtam
A hajnal s alkony közt terűl el
Minden utakra ráborulva
Hogy bármerre jársz-kelsz
Rajtam rajtam tapodjál


7

Mióta rámtévedt szemed
A kámforfák alatt
Megbénítottad szívemet

A kertbe menni sem merek
A fákon mindenütt
Gyümölcs helyett ott a szemed

Ha járok künn a réteken
Anémona-szemed
Jön-jön mindenfelé velem

A patak füves partjain
Is ott röpdös szemed
A tamantisz szárnyain

Nappal többé ki sem megyek
Csak sűrű éjszaka
Mikor nem láthatom szemed

De jaj még ott is elkisér:
Ezer csillagban ég
Villog szemed ha jő az éj...


8

Cédrus szeretnék lenni csak
A házikód előtt
Picinyke cédrus-ág
Az ág egy levele
A levél árnya csak
Az árny mely hűset ad
Hogy homlokodra hulljak
Egy kósza pillanatra


35

Ó istenek: tépjétek ki szemeimet
Mert hiába meresztgetem őket - mégse látják
Vágjátok le nélküle üresen maradt kezeimet
Messétek le karjaimat hiszen nem ölelhetik őt
Intsetek megálljt kiváncsi lábaimnak
Sebesvágtájú combjaimnak -
Olyan olyan céltalanok már

Ó istenek: a halálom kérem tőletek
Hogy mégegyszer mégegyszer eszébe jussak


40

Minden virágot gyomláljatok ki
Tapossátok össze a páfrányokat
Döntsétek ki a százéves pálmafákat
Tépjetek ki minden babérfát
Elhagyott kunyhóm elé
Fekete ciprust
Ültessetek helyettük -
Fekete ciprus intsen:
A halálnak ujja

/Ford.: Végh György/

Ivan Goll: Tízezer hajnal (részletek)

I

Megfoghatatlan vagy,
akár a patak,
mit menták sűrűje rejt el.
Sokszor remegés fut a válladon át,
megijedsz tőlem, az arcomtól,
ha föléd hajolok.
Pedig csillagok gyúlnak ki,
ha rámtekintesz, előttem.
Pedig hozzámtartozol épúgy,
mint archoz a szem
s tudom, majd ha a halál felé hajózol,
egyik dalomat dúdolod akkor is...
És mégis menekülsz, menekülsz csak,
mint mandolinom szökevény futama,
megfoghatatlanul egyre rohansz,
ó, szerelmetes álmom!
Ó, álmom-szerelmem!


II

A többiek élő görög tragédiák voltak,
a többiek ködszerű gondolatok voltak,
a többiek álmok voltak a metró üvegén,
a többiek hópelyhek voltak, mik elolvadnak a kéz melegétől,
a többiek rózsafák voltak selyemköpenyekben,
a többiek egy esős, hangulattalan este voltak,
a többiek oroszok voltak, brazilok,
a többiek csak asszonyok, asszonyok voltak,
a többiek...

De te:
terólad nem tudom, ki vagy,
terád nincsen hasonlatom sem,
csak azt tudom: szeretlek!


III

Jöjj, jöjj vissza:
egy sose hallott ötödik évszak lesz érte jutalmad,
ahol szárnyat növesztenek az osztriga-kagylók,
ahol a madarak Debussy dalait dúdolják,
és hol a fügefákon
érnek arannyá a narancsok.

Minden naptárodat kicserélem,
régi találkáid dátumai nem lesznek feljegyezve sehol sem,
s Európa valamennyi térképfüzetéből
kitörlöm a helyeket, ahol nélkülem éltél.

Jöjj, jöjj vissza:
újjászületik majd a világ,
új égtáj lesz minden iránytűn:
a te szíved!


IV

Harminc esztendeig vártam,
hogy felfusson az égre alakod,
hogy elhomályosítsd a napot,

vártam a parkok
zöld és bronzszínű bokrai közt
céltalan ifjúságom idejében.
Valahányszor megállt egy autóbusz előttem, felugrottam rá,
mert azt hittem, elcsípem mosolyod, -
végiglaktam a világ valamennyi hoteljét,
hogy megvakult tükreik valahol visszaverjék a szemed...

Folyamok partjain harminc esztendeig
integettem távolodó messzi hajóknak
s a bércek magasáról
mindig a házad tetejét kutogattam.

Harminc esős őszön át vártam a jöttöd,
kihullott a hajam
s a szemem zavaros lett!

Jöjj, hamar, ó, hamar!
mert ha ma sem leszel pontosan itten:
a legközelebbi villamosra felugrom!


V

Bezárja fáit az erdő,
az utolsó madár is leteszi furulyáját,
a nyírfa hűtlen levelei
is lehullnak, elenyésznek.
A csipkebokrok díszlete közt
a nimfák letörlik arcukról a pírt és
a szarvasok, kik megdöntötték a gyorsasági rekordot,
nehéz szarvaikat ledobálják
s alkonyszínű aggancsuk
elkorhad az eső permetegében.

Bezárja fáit az erdő,
zárjuk be mi is a szivünket,
mert jön a tél, jön a fagy!

Tízezer hajnal, szerelmem, tízezer hajnal,
tízezer hajnali napsugár
csókolta éberre a pillánk!

Tízezer hajnal egy ilyen éjért,
szerelmes éjjelünkért!
Kifaragódik a karjaim közt a fejed
s hajad rózsakertjét
tízezer rózsa lángja hevíti.

Ó hány ragyogás,
tízezer hangja a ködnek,
s hány hold jött:
hány eleven s hány szomorú,
hogy bepihézzen minket a hó révületével!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Tízezer hajnalt, szerelmem, tízezer hajnalt,
tízezer tojást, telve dalokkal, madarakkal,
tízezerszer a nap sárga pihéit:
ennyit megért ez a perc -
százezer csillagba futó halálunk egyetlen pillanatát.

/Ford.: Végh György/