Lukács László: Nem is tudjuk...

Csókkal válunk, ha csak rövid útra
indulsz tőlem, nem tengerentúlra.
Ha búcsúzunk, mindig titkos-aggón,
Úgy süllyedsz a lépcsőn, mint egy nagy tón.
Minden válás, szem elől tűnés is.
Nem hiszi a szem, amit az ész hisz.
Meghalsz, véli mikor tőlem megválsz.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Ha két napra, hétre elvesztelek,
levél vagy, kit magamnak címezlek.
Telt el köztünk már tizenkét hó is,
(körbejártad tán a földgolyót is).
Mégis, mégis a sors kézbesített!
Az, hogy késett, az is édesített.
Néztem arcod, mint hű, régi írást.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Kezemnek a te kezed fogása,
nem olyan, mint más bőr tapintása.
Tenyerem, ha a tiédbe téved,
- kesztyűt húzhatsz - is megérez téged.
Úgy szorít, meg, mint egy néma, testi,
ujjkulcsolva erősített eskü.
Frigyet kötünk, röpke, tenyeres nászt.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

S mégis lám, hogyha civódtunk nemegyszer!
Azt kívántuk teli bús méreggel,
élnénk, Pesten én, te tán Budában.
Két tengerben inkább, mint egy ágyban!
De mire egy lépést is megtettünk,
Duna hídja lett a föld megettünk.
Sarkunk húzta, nem engedte egy lánc:
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Volt már olyan furcsa gondolatom:
mi lenne, ha más lenne alakom?
Nem ilyen boldog, veled egybe-illő,
nem emberként, másként lennénk hím, nő:
lennénk ketten, teszem azt: őz s páva.
Szárnyas testű s egy patás hű párja.
Sírva vágynánk egy lehetetlen nászt!
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Vagy volnál vak s én is vak melletted!
Világtalan holt szeműt vezetget. -
Mutatgatnánk a szürke vidéket:
milyen piros, mily szikrázó, nézzed!
Szép volna az, ha színét se látjuk.
Fényözönben úgyis kitaláljuk.
Kell-e szín szebb, mit a szerelem lát?
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Öregszem én, de benned, és szépen.
Másnak számol a naptár, nem nékem.
Hajam nem nő új, sem számban fogam:
egyetlen vagy, ki nem veszed zokon.
Nagyon is emlékszel, milyen voltam!
Minél régebben volt, annál jobban.
Ifjúság s öregség szerepet vált.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Elképzeltük azt is, mi az: fönt-lent.
Egy a földön, a másik a földben.
Elképzeltük, de mintha regényben
olvasnánk csak, látnánk moziképen.
Mert, képzelet, gyenge látnok vagy te!
El nem sírt gyász, le nem mért könny vagy te!
Olyan csúcs vagy, mely messziről hegyláb.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Csak mikor már az ormokra hágtunk
s mert magasból, nagyon mélyre látunk,
akkor értjük meg, hogy aki nincs és
holtan alszik, az milyen szerencsés
- s aki túlél, milyen nagyon vesztes!
S kivel annyit volt az élő egy test,
csábít ott is, hív a halálugrás.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Lukács László: Te

 

 

Megcsókollak, te!
Csókot nyomok, te,
piros számmal a bőrödre,
dörzsölheted, sosem jön le,
piros marad, te!

Megölellek, te!
Ölbe kaplak, te!
Mint egy halom lopott rózsát,
Azt lesem csak, a csősz hol lát,
- hol nem lát meg - te!

Hanyatt döntlek, te!
Úgy döntlek le, te!
Bánkódsz majd, hogy eddig álltál!
favágódra, reám vártál,
síró fűzfa, te...

Lukács László: Lányomnak

Majd ha karjaid közt fogsz tartani engem
Te, akit most én emelek,
babusgatni fogsz, gyenge vénembert,
ahogy én téged, pehely gyereket,

ha majd elkapsz utolsó estemben,
mint dőlni készülő botot
s már alig ragadó öreg szívem
friss lányszívedhez tapasztgatod,

s állok, karodban, nem moccanva,
s titkon, szárny nélkül is, röpülök,
bárhogy szorítasz, sebesen szököm már,
halovány, messzi csillagok között:

akkor érzed majd, milyen meleg voltam
szétfoszló kendőd ha már nem leszek.
Két üres karod felém tétovázik:
s mackód üvegszeméből könny pereg.

Lukács László: Őszi függöny

Betörte a fagy kalapácsa
a messzeség törékeny üvegét.
S mit nem láttam, bár ott állt kezdet óta,
havassal csillan most a kép...

*

Kész már a töltés! Kész az ősz is!
Hófüggönyét az ünnepélyes ég
lebocsátja az őszi drámán
s fehérben áll a szín: a messzeség...

Lukács Lászó: Őszi bombahullás

Üvegszín monoplán,
cikázik a szúnyog.
Gyémántos vadászgép,
szitakötő surrog.

Nagypotrohú dongó
motorját zúgatja,
nem ugrik kezéből
bomba, mint rút labda.

Toboz hull tűlombból
s nem száll szerte, zúzva.
Gránátként, pikkellyel
nem vág virághúsba.

Gyermeklánc hófeje
robban szét a szélben.
Pehelynyi szilánkját
nem érzi a légy sem.

Ernyő száll, úgy lebeg
menekülő magja.
Földet akar érni,
de a szél elkapja.

Léghárító kedvvel
célozva a rőtbe -
burkából az ősz a
gesztenyét kilőtte.

Piros lángolással
a levél lefordul.
Mint lelőtt gép zuhan.
Tűz csap a motorból.

Tűz az egész erdő!
A lombok rőt lángok...
Látom-e vajon még
zölden a világot?

Lukács László: Szomorúság

Van úgy, hogy néha nem tudod, mi bánt.
A szíved úgy fáj, mint az alkony-égen
elhúzó messzi felhő fáj, ha nézed.
Erőlteted mosolyra szád, hiába.
Ínyed fanyarul visszaernyed és te
keserűn nézed, hogy lubickol
a kacagás boldog zuhatagában
szerelmesed, ki most oly idegen.

Ilyenkor úgy vonz valami
az éjszakához, a hideg magasba.
Felnézel a drága, hű csillagokba,
és forró könnyben úszik a szemed.

Lukács László: Fiatal fa

Karcsú fácskám, megneszeltél!
Puha fűről felszökelltél.
Arcod elé tartod karod.
Futnál - gyökered visszafog.

Visszafog - a sötét gyepen
csak az árnyad fut, kedvesem.
Csak szíved rebben tőlem el.
A tested itt marad közel.

Velem maradsz. Hajladozol.
Fából leánnyá változol.
Megcsuklik sudár derekad.
Rám omlik puha lombhajad.

Lukács László: Szelídség l.

 

 

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék,
hátamon, habomon
sötét levélt hoznék.

Hogyha én hegy volnék
lassan magasodnék,
de egy felhő csókra
félénken megállnék.

Ha én eső volnék,
lágyan csorgadoznék,
ezer bús cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha meg hold volnék,
szépen sápadoznék,
aki rám tekintne,
annak arca volnék.

Ha pedig lomb volnék,
szüntelen susognék,
mintha anya volnék,
fiamért búsongnék.

Ha meg folyó volnék,
folyton folyvást sírnék,
bölcsőmtől síromig
könnyekben omolnék.

Akárhová néznék,
mindenhol én volnék...
a felhő én volnék,
a csillag én volnék...

Lukács László: Szelídség ll.

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék, -
hátamon habomon
virágszirmot hoznék.

Hogyha én hegy volnék,
bátran magasodnék,
de egy felhőcsókra
púposan megállnék.

Hogyha eső volnék,
lágyan csorgadoznék,
ezer hűs cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha csillag volnék,
messziről csillognék,
őzike szemében
keresztként megállnék.

Ha pedig őz volnék,
erdőn kóborolnék,
vékony lábaimmal
békén harasztolnék.

Gallyakat szagolnék,
gombát szimatolnék...
Puha fehér farral
fatörzset csiszolnék...

Nagyon boldog volnék...

Lukács László: Szelídség lll.

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék,
hátamon, habomon
virágszirmot hoznék.

Hogyha én hegy volnék,
bátran magasodnék,
de egy felhőcsókra
púposan megállnék.

Hogyha eső volnék,
lágyan csurgadoznék,
ezer hűs cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha malom volnék,
napnyugtáig járnék,
vörös égaljában
őrölném az estét.

Ha pedig híd volnék,
víz fölé hajolnék,
fényes tükör felett
sötét levélt lesnék.

Ha meg hó lehetnék,
csendesen leesnék,
fehéren vattáznám
a föld sebes testét...

Lukács László: Iszalag szerelem

Csókod havával hajamon
tettél te már ifjan vénné,
megőszítve minden más lány
menthetetlen özvegyévé.

Karjaimat száraz ággá
tette rejtelmes szerelmed.
Testemnek a tested adott
mástól elföldelő vermet.

Érzékeim felpeckelted
szerelmed iszalagjával.
Éveimet felcsavartad
emlékezés guzsalyával.

Véremet megállítottad
tajtékos patak medrében.
Csöndes képedet ringatja
már piros folyó tükrében.

Szememet megfagyasztottad
örök téged-látásával.
Szívemet elzsibbasztottad
mindig rád-gondolásával.

Lukács László: Asszonytalan éj...

 

Mikor az est, mint a holtat
terít ki ágyamon,
s mint végső sóhaj száll el
egy letelt rabnapom,
akkor csap le csak rám a
keselyű szenvedély,
mellemet marcangolja
sóhajjal teli éj!
Forró szemekkel látok
mezítlen lányokat,
kik tömlöcöm falából
édesen omlanak
s kacérul megtapadnak
lehunyt pilláimon.
- Ó, mily frivol csatáid
vannak, forradalom!

Inalnék gyors álomba,
számokat hadarok,
mint imával a csábot
elűző szent papok.
De lassan permetez csak
az éjnek korma rám.
Hamuját lassan vonja
szemeim parazsán...
Míg újra ébredek, mert,
fordulván, meglepett
s örvendő karjaimban
tartom a testedet.

Remegek: te vagy édes?
S mormolom: nem lehet.
Még tűnődöm, hogy mért nem,
vitatkozom veled
gyors, bánatos vitában,
de már tűnik a szád:
gyanúm lehe szétporlaszt,
mint lég a múmiát.
Ládd, igazam volt - súgom,
súgnám s már nincs kinek.
Bús jelenésed elmém
borzongva érti meg...

S újból álomba fordul
s most furulyás vagyok
egy különös vidéken,
kondor fürtöm lobog
s az éjbe magasodva
dobhártyám repedtéig
fújom furulyám. Nem szól.
Eldobom. Sírnék. Nem tudok...

Teltével az éjt,
keltével dicsérem a napot...

Lukács László: A fa

 

 

Nézd ezt a fát, ez itt az élet!

Lehúnyt szemekkel gondolj messzi, messzi,
a föld alá gondolj, hol szétereszti
gyökere ezer kúszó, ágazodó
karját a fa. A vén talajba torló
gyökér kutatva, tapogatva, kúszva
merül a vak, bizonytalan humuszba,
a föld fekete, alvadt tengerébe
és lent az áldott hűvösségben élve
nedves mohó ajakkal issza, issza
- mint csecsemő az anyja mellét - szíjja
a végtelen, termékeny vak sötétből
a drága nedvet, földből és esőből.

Nesz nélkül árad, mint egy boldog álom
az éltető nedv a sok titkos ágon,
gyökér folyók, akár a vér a szívbe,
torkollanak össze fent egy izmos ívbe,
mely az erőtől görcsbe csavarodva
vájja magát fel egyre magasabbra,
a gyökerekben, rostokban s inakban
erő száll fel a mélyből láthatatlan
s mindaz, ami a mélyben szunnyad érve,
erős törzskén bukkan a föld szinére.
Apa fiát taszítja így előre.
A talpazat néz így a szűz tetőre.
Felfele! Fel! Kígyózó gomolyaggá
bomlik a törzs, vaskos izomfonattá,
mint alvó, akit meglehelt az élet
s fekete éjből kéklő égre ébred, -
alszik a föld, de ifjú barna sarja
merész álomként lendül a magasba!
Fa az élet. Nézd domború törzsét,
s rajta a ráncok fekete redőjét.
Mögöttük nő a hús, a puha ágyban,
a háncs alatt, fehéren, a homályban.
Növés az élet. - Nedvek áradása,
néma imája, bugyborékolása
bogozza-fejti szét a titkos hálót,
amit a magra védő burka ráfont.
Sejt sejtet fejtve, rostokká lazulva
sietteti a fát a kék azúrba,
ahol a szellő s zivatar vár rá.
Így tágul a törzse erős sudárrá,
amit inak és páncélkérgek védnek.
Vidám daccal veti fejét a szélnek.
Hajladozik kevély, szép derekában,
meg nem roppan az élet viharában.
Nem! Sejtek, rostok, háncsok s durva kérgek
egy akarással törnek fel az égnek.
Ággá terülnek, lombbá sokasodnak.
Sátrat vetnek a fáradt vándoroknak,
s a sűrű zöldön át, hol néha röpkén
félénken villan fel a messzi napfény,
felérnek az égen aranyló naphoz,
esőhöz, szélhez, szabad zuhataghoz.
Millió vágy bomlik magasra lentről.
Elkábulva a kéklő végtelentől
ölelni vágyó karral tárja széjjel
zúgó száz ágát a fa, nappal, éjjel.
S a Vágyat, mely évezredek óta
szunnyad a földben, tar sziklákba oltva,
gazdag humuszban, fájó emberszívben,
a törzsön át emeli roppant ívben
az ég felé, hol millió levélke
- millió apró zöld-arany tenyérke -
tengere tárja ki a végtelennek
a Föld álmát, a kéklő nagy tereknek.

Lukács László: Őszi vers

Ősz van most és szürke madarak.
Merre szállanak a madarak?
Keresik tán, ami elveszett?
Nem veszett el, ami elveszett.

Nem veszett el, ami elveszett,
Messzi voltál s mégsem elveszett.
Mennyi év röppent el, mint a perc,
mennyi óra, mennyi drága perc.

Olyan messzi voltál, mint a szél.
Megindul és elakad a szél.
Reggel olyan messzi volt közel.
Este lett. És közel a közel.

Nem igaz, hogy voltam egyedül.
Sohasem is voltam egyedül.
Valakinek szeme elkísért.
Magányomban is mindig kísért.

Ősz van most és szürke madarak.
Merre szállanak a madarak?
Keresik tán, ami elveszett?
Nem veszett el, ami elveszett.

Erőss Alfréd: Hóvirág

 

Mint valami áttetsző titok

ugy törte át a lágy-szelíd havat az első

hóvirág.

- Tovább már nem tudok tavaszra várni:

történjék akármi,

de én kinyitok!

 

És kinyitott remegve,

volt ereje, kedve, -

hiába rázta, cibálta a szél,

hiába ütött:

hiába ülte meg a szürke színű köd

és a fagy hiába permetezte.

Csak nőtt, csak nőtt tovább

a Hófehérke teste.

 

                                                    /Forrás: Cimbora 1924. febr./

Dsida Jenő: A rózsa panasza

Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.

Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsuzó illat.

Falu Tamás: Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,
Mint esküvő előtt elhagyott ara.
Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,
Az őszirózsának ősz a nyara.

                                          A télnek csontkeze ott setteng körötte,
                             Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.
                          Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,
                             Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Várnai Zseni: Orgona

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán azért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!

Várnai Zseni: Rózsa

Rózsa vagyok, rózsa,
szerelem virága,
vadrózsából lettem
kertek rózsaszála,
sziromruhám, kelyhem
illatárját szórja,
de tüskés az ágam,
le ne téphess róla,
le ne téphess róla!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!

Égő piros rózsa,
rózsaszínű rózsa,
hófehér, halovány,
sárga tearózsa.
Ahányféle rózsa,
mind a világ szépe,
annyifélék vagyunk,
mint a világ népe,

mint a világ népe!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!

Borges : A rózsa

A rózsa ,
a hervadhatatlan rózsa , a meg nem énekelt ,
e súly és ez az illat , a rózsa ,
a mély éjszakák fekete kertjében ,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa , amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból ,
a perzsák rózsája és Ariostóé ,
az örökké magányos ,
a rózsa , mely rózsák rózsája mindig ,
a zsenge plátói rózsa ,
a lángoló vak rózsa , a meg nem énekelt ,
elérhetetlen rózsa.

Charles D'orléans: A világ torkig van velem

A világ torkig van velem,
és vele torkig lettem én:
alig van manap idején,
amiben kedvemet lelem.

Minden, amit csak lát szemem,
unalom unalom hegyén:
a világ torkig van velem,
és vele torkig lettem én.

Olcsón nem kapja senki sem,
drága jószág a remény:
így hát, ha emiatt kemény
panaszt teszek, joggal teszem:
a világ torkig van velem.

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Balázs Béla: Mert minden út

A folyó partján fel kellene mennem,
Mert arra szállnak mind a madarak,
És én is tudnám, miért beteg az ösvény
Miért oly vézna, én is tudnám egyszer.

De akkor mért is jöttem a folyóhoz?
Mert ím előttem gőggel elvonul
És tükre titkát hiába lesem,
Ha el nem oldom most a csolnakot.

Ha el nem oldom s vele nem megyek,
Elhagyva mindent, amíg teljesül,
A hol a füzes földpartok közé
Beolvad s ömlik a bús alkonyég.

De elhagyjam e néma, bűvös rétet?
Akkor hiába kérdeztem és sírtam,
Ha nem várom meg, míg feljő a hold
És nem hallom meg, ha a rét beszél.

Feljő a hold, szobámba is besüt
S én nem látom majd bútoraim arcát.
Nem fogom tudni mért laknak velem
S szobám rejti a titkomat talán.

Titok marad a dolgok minden titka.
Mert minden út és minden végtelen.
És mindig elhágy valamit a lélek
Cserélve útat úttal úntalan.

Szép gyermekségem félbe kellett hagynom,
Szép ifjuságom nem folytathatom.
Az életútról is hamar letérek
S az utak végén van csak felelet.

/Forrás: A vándor énekel/

Fekete István: Augusztus

Poros út, poros virág, fáradt rét,
most már vágyunk a suttogó őszre,
kopogó esőre az ablakon,
néma ködre a domboldalakon
s a makkhullató arany erdőkre.

Múlik a nyár: poshadt malomalja,
kemény gyalogút és szikkadt árok.
Dér vágyik már reggel a mezőre,
kikerics a fakult legelőkre,
hol a jegenyéken varjú károg.

Aztán úgyis tél jön, s ködkezével
az erdőkben az éj zúzmarát sző.
A patak némán fut elmenőben,
lassul a szív, s a dermedt időben
elénk áll majd - a temető.

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Balla Zsófia: A táj

Dombok mindenekelőtt
s eltévedt házak oldalában
kizöldült kertek s csíkokban földek
vizek a kövek közt
kagyló a vizekben
porló csillogás halak
lángos fenyős madaras
meredek lépésű ijesztő magasság és mélység
szőttesbe rajzolt merészség
utak
mentén babonás falvak
városok faragott kőből kapuból toronyból
haranggal
nappal
nyáron ragadó meleggel
télen repedő faggyal
de legszebb színes meleg őszben
hűvösen perzselő tavaszban
éggel
lucskosra taposott jéggel
vagy tépő tiszta kékkel
gyakori sötétséggel
fénnyel
mosollyal hüppögéssel
lelkendezéssel
gyásszal
akáccal

bennem élőhalott virággal

Avilai Szent Teréz: Égi szerelem

Eget ígér szavad, de meg nem indít,
Hogy megszeresselek, ó, Istenem,
S hogy bánatot ne tegyek lelkeden,
Bosszuló poklod átka meg nem indít.

Csak magadért szeretlek, és megindít,
Gunyolt kereszten függve testedet,
Sajogva látni rajta hét sebed,
Halálos fájdalmad szeretni indít.

Csak áldozat, amit nyujthat kezem,
S ha nincs menyország, akkor is szeretlek,
S ha nincs pokol, akkor sem vétkezem.

Szerelmemért nem várok én szerelmet,
És mégha nem remélnék remélhetni
De téged, Úr, szeretnélek szeretni.

 

/Ford.: Király György/

Lesznai Anna: Mért oly hosszú...

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
- Életemnek fáját erősen rázzátok
Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok -
És mint dió burka - ha hull napos ágról
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak"
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak -
Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem -
Ki valóra váltja - megitatja vérrel
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel.

Berde Mária: Mezőség

Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.

Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad -
Szél jő, s a földet megdidergeti.

Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.

Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.

Batafalvy Gizella: Nem mondtad...

Nem mondtad, hogy szeretsz!
De nem is mondhattad,
Lekötve a szived -
Lekötve a szavad!

Nem mondtad, hogy szeretsz!
De reszketett ajkad...
A régi szerelem
Már csak bilincs rajtad.

Nem mondtad, hogy szeretsz,
De könny volt pilládon,
Amikor azt mondtam,
Hogy az Isten áldjon!

Nem mondtad, hogy szeretsz,
De a szived vérzett,
S talán az enyémnél
Is nagyobb kínt érzett.

Nem mondtad, hogy szeretsz,
De ha mondtad volna...
Bűnödért Isten is
Megbocsátott volna!

Király Gizi: Ha visszatér...

Sírnék, de szememből könny nem fakad:
Panaszra ajzanám de elszakadt
Lantomnak minden húrja már:
A dal szivemből rég elköltözött.
S a mult parázsló romjai között
Csalódott lelkem révedezve jár...

Szerettem őt, ki a porig alázott!...
Azon az estén tenger könnyben ázott
Lelkem fehér ruhája:
De bár kihűlt vezérlő csillagfényem,
Még megmaradt egy biztató reményem,
hogy hozzám visszatér...s én várok rája!

Várom, hogy gyilkos szerelemmel telve
Előttem térdre hulljon, vezekelve...
Ezzel kecsegtet szüntelen az álom,
- Pedig ha visszatér, az lessz a halálom!

Krüzselyi Erzsike: A te barátságod

Irigyelik tőlem a te barátságod, -
Irigyelik, látod!
Nagy, gonosz megszólás a tudtomra adta
S úgy sajog a szívem, úgy sajog miatta,
Egyre vérzik, lázong...

 

Tenger könybe sírtam, száz dalba elzengtem,
Hogy tudom, jól tudom: nem szeretsz te engem.
S hogy én nem is kérek, s hogy én nem is várok
Tőled semmit, semmit...
Mért irigylik hát a te barátságod?

Kinek vétek vele, ha megosztom búdat
S könnyítem terhét a töviskoszorudnak,
S örömöd enyém is?
A boldogságodnak sem állok útjában -
S ha fellelnéd azt egy más leány karjában,
Megáldanálak én is!

Hiszen csak a lelkem van melletted, nálad,
Évek is elmulnak, amig egyszer látlak,
S beszélhetek véled!
Amit te nekem adsz, s amit én adhatok:
Néha-néha szálló röpke kicsiny lapok,
Néma kis levelek.

Ha tudnád, hogy nincsen semmim e világon,
Csak egynéhány balga, tünő, semmi álom,
Amiért még járok. -
Amiért még élek céltalan, betegen:
Tán nem irigyelnék, tán meghagynák nékem
A te barátságod...

Megyery Ella: Törött tükör

Törött tükör már szívemben a múlt,
Mit durva kézzel száz szilánkra vernek.
Ezüst fénye csak foltokká fakult,
S a szürke porban holt romok hevernek.
Dúlt cserepek közt szétomló résen
Képed rezgődik, halványodva, holtan
S át a letünt, lejárt szenvedésen
Felkisért árnya annak, aki voltam.

Bágyadt kristályán a drága lapnak
Elhamvadt tüzek törnek fel a mélyből.
Hervadt álmok halkan szárnyra kapnak
S új varázs leng a halott szenvedélyből.
De hült szivekbe friss erőt nem adnak,
A büszke bálvány bús romokba hullt,
Porladt oltárok lassan beroskadnak...
...Törött tükör már szivemben a múlt...

Krüzselyi Erzsike: Szállni az éjbe...

I.

Végére értem a tarlott mezőnek
S minden reményem, álmom ott veszett.
Jutalmam: titkolt bánat, rejtett könyek
S beforrhatatlan vérző, nagy sebek.
Nincs bennem már se vágy, se álom, se hit,
A lét nem érdekel, nem várok semmit...
Nem tudtam élni: meghalni se tudnék...
Roncsolt szivemmel meddig tart az út még,
Meddig tart az út még?

II.

Pedig nem félem a halott szivemmel:
Nem csontkaru kaszásnak képzelem,
Fehérlő szárnynyal, szép két szelid szemmel,
Jön értem majd s az égbe száll velem.
Nem kérdem, lesz-e fénye majd az éjnek?
De szép lehet, ha benne már nem érzek,
S nem álmodom...Igy lesz csak jó aludni,
Többé nem sírni, mosolyt sem hazudni,
Mosolyt sem hazudni...

III.

Elüldögélek lehunyt szemmel, némán
S kezemre hajtom csüggedt fejemet...
Anyám s hugom küzdő részvéttel néz rám
- Ne szánjatok jó lelkek engemet!
Ne szánjatok, csak hagyjatok aludni:
Csak az a jó: nem látni, mitse tudni:
Hinni, hogy már mindennek vége...
S szállni az éjbe, ködbe, csendbe, fénybe...
- Szállni az éjbe....

Krüzselyi Erzsike: Feketeség

I.

Valamire vágyom, valahova vágyom,
Úgy el-eltöprengek őszi éjszakákon.
Jönni érzem már zord havát a télnek,
Hulló kis levelek elmulást beszélnek.
Fáj a szivem - félek...

II.

Suhannak körültem fenyegető árnyak,
Mintha a sugarak végsőt lobognának,
Mintha utoljára intene az élet,
Mintha kapujában állanék az éjnek,
Nagy feketeségnek...

III.

Ha kezem ráteszem gyengülő szememre,
Sötét nagy félelem borul a szivemre.
Az a feketeség a nagy örök csendben,
Az a feketeség fenyeget engem,
Az van az eszemben...

IV.

Uram, ki a lelkek szárnyait kibontod
Ugye kiterjed még én rám is a gondod?
Ugye a Te lelked, ha sujt is, csak áld az,
Ugye a sok búért, amit most rám adsz,
Majd egyszer megáldasz?

Cugler Matild: Dalok

I.

Mikor mindent elveszitél.
Minden reményt, minden vágyat,
S nem szállják meg szived többé
Titkos érzet, forró vágyak,

A rózsának, amely virit
Nem kérsz akkor öröklétet.
Örülsz neki, de ha hervad
Nem sirsz, hogy nincs benne élet.

Nem kérsz hitet, változatlant,
Nem kérsz szerelmet a sirig
Hisz tudod, az ég a földnek,
Csak egy pillanatra nyilik.

II.

Viszonzatlan szerelmedet
Bús dalokba énekeled,
S miként terhet, végtelen kint
Ugy tekinted életedet.

Hej! Nem tudod, milyen kin az
Amikor semmi sem fájhat már.
Nincsen hited, nem szerethetsz,
Szived, lelked oly kopár.

Lám én szeretném érezni
Fájdalmadat, nagy kínodat.
Mert a szivem fásult, üres
S jobban gyötör ez a tudat!

III.

Izzó forró Etna hegye
De annyi tüz nincsen benne,
Mennyi kínos kétségbeesés
Lakik az én kebelembe.

Nem is ragyog annyi csillag
Tiszta, derült nyári éjen,
Fájdalomtól s nagy kínoktól
Mennyi könnyem hullt már nekem.

És hasonló nagy kinomhoz
Csakis egy van a világon:
A te hideg nagy közönyöd
Mely megölte boldogságom !

IV.

Hogyha egyszer latba vetnénk
Szerelmemet s szerelmedet,
Hidd el, hogy az érzelemből
Kisebbik rész jutna neked.

Mert a férfi szerelmében
Csakis önmagát szereti,
Amig a nő a reménységet,
Istenét csak ebben leli. -

Ez az égi, szent érzelem
Osztályrészül kevésnek jut, -
A gyönyör a férfi hite,
De szeretni csak a nő tud!

V.

Ha az égről csillag fut le,
Azt hallottam életembe
Hogy az ember forró vágya
Teljesedik nemsokára.

0lyan szép volt sokszor látnom
Csöndes, nyári éjszakákon
Ezer csillagot az égen
S ezer vágyam támadt nékem.

Királyné kívántam lenni,
Amint egy tündér tündökleni,
S bár elmondtam ezt a vágyat,
Csillaghullás még sem támadt.

S akkor megláttalak téged,
Szemedben a derűs éget.
Merengtem a csillagokon
S égbe szállt a gondolatom.

Ezer vágyból én Istenem
Csak egy teljesedjék nekem,
Hogy szeressen, mint szeretem
Csakis ezt add meg én nekem.

Ekkor megfogtad a kezem
S annyi szépet mondtál nekem
Hosszan néztél két szemembe
És az égről csillag hullt le.

/Ford.: Brán Lőrinc/

Balázs Béla: A kert és az asszony

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert.
A fák: mezítlen, néma foglyok, állnak,
Elébe szórva kincseit a nyárnak,
Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent, még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert.
S íme, a nyárnak futó csapata
Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan, mint egy elárult vezér
Nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg egy kert körötte s egy levél
Félve, puhán fehér kezére hull.

/Forrás: B. B., A vándor énekel/

Erdélyi József: Fészeksirató

Utcai fák - sehol egy fészek.
Én, jaj, be más fákat idézek!
Népes az út, nyílegyenes.
Nyílegyenes volt valahol, de
madárdalos a holt Gyepes...

Ahol annyi zöld ág hajolt rám:
a kanyargó Gyepes homokján,
mikor virágzik fűz, kökény:
ott, ott szerettem volna lenni
fiatal és dalos legény!

Szívem szerelmét egy szemérmes,
fonthajú, szűz, tizenhatéves
cselédleánynak vallani, -
ott, ott szerettem volna minden
kanyarodón megállani.

Ott, ott a Gyepes oldalában,
hol az apám is hajdanában,
egy csőszház fedele alatt,
ott, ott szeretném rejtegetni
tetézett boldogságomat.

Járnám az uraság határát,
hogy semmiben se lássa kárát,
sötét, viharos éjeken,
hűségesen, mint egy derék eb,
át hosszú és sok éveken.

Ott őrködnék bár tűzzel-vassal,
sorompón, tussal és fokossal,
míg legényfiam s hajadon-
lányom kezére és fejére
apai áldásom adom!...

Óh, hagyj el engem, bús igézet!
Lábam elé jobb itt ha nézek,
hogy ne tiporjon e el nép,
hogy el ne üssön, szét ne rontson
a vágtató idő, a gép!

Óh, hagyj el engem, szép hazugság!
Fülembe jó szavak sugdossák,
hogy minden bánat oktalan,
mert a világraszomjas lélek
itt is, ott is, boldogtalan.

Erdélyi József: Ősz

Szeg a hulló csillag
egy nagy koporsóba. -
Itt az ősz, a nyárnak
vén hullamosója.

Maholnap a tájék
zegzugát bejárja,
köddel szappanozza,
széllel beretválja.

Esővel füröszti,
beporozza dérrel,
végül letakarja
fehér lepedővel...

Erdélyi József: Őszi út

 

Kopasz már a fasor teteje,
álmosan vetkezik lefele.
Láb alatt fakó lomb csörög. -
Nincs öröm, fájdalom sincs örök...

Megy az ősz, jön a tél, lealáz,
hazavár egy hideg putriház,
abban egy özvegy és árva ágy.
Ablakán jégvirág lesz a vágy...

Álmosan, csendesen ballagok,
nézek egy lefutó csillagot.
Nyitok egy életunt kiskaput,
Sírba visz, - hazavisz minden út...

Charles D'orléans: Nem képmutatásból cselekszem

Nem képmutatásból cselekszem,
nem vagyok én hitehagyott,
akárhogy is megváltozott
sorsom utóbbi életemben.

Tartott szép korom idején rég
kordájában a Szerelem:
de kiebrudalt már a Vénség,
és a Mélabú kénytelen
karthauzi remetéje lettem,
magányos és ellankadott:
egyszóval, már csak bágyadok:
kedves, ne kárpálj érte engem:
nem képmutatásból cselekszem.

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Charles D'orléans: Be jó ránézni, Istenem

Be jó ránézni, Istenem,
a jóra, szépre, kellemesre!
Annyi bűbájt rejt lelke-teste,
hogy csak dicsérik szüntelen.

Be nem tel véle senki sem,
hiszen szépsége újuk egyre.
Be jó ránézni, Istenem,
a jóra, szépre, kellemesre.

Innét és túl a tengeren
nincs eladó lány, se menyecske,
ki szépségével versenyezne.
Ha látom, álom, azt hiszem:
be jó ránézni, Istenem!

/Ford.: Somlyó György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Charles D'orléans: Jöjj el, jöjj el, szép Reménység

Jöjj el, jöjj el, szép Reménység,
jöjj, erősítsd szívemet,
mert kibírni nem lehet
tűrhetetlen szenvedését.

Kedvét véle vígan űzte
a Szerelmes Gondolat:
de a Bánat addig űzte,
míg mellőle elmaradt.

Hogyha megszüntetni végképp
nem is tudod nagy baját,
légy kegyes és legalább
enyhítsd kissé kínja mérgét:
jöjj el, jöjj el, szép Reménység.

Azt ígérted, hogy magára
bajaiban nem hagyod,
s írt csepegtetsz bánatára,
mégis egyre váratod.

Ne feledd el gyötretését:
veszély foglya: jöjj, galád
börtönéből váltsd ki hát,
mert megöli ott a kétség:
jöjj el, jöjj el, szép Reménység.

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/