2012. október 26., péntek

Charles Cros: A legszebbnek



Senki se látta, s én csodás
szépségét mélyre rejtve őrzöm:
(félre gúny, félre kuncogás!)
holtan is szeretem örökkön.

Kérdeztem én a boncokat,
s mind azt felelték: "Ő a legszebb!"
Adtam azóta bort sokat
a lázongó emlékezetnek.

Ó, szélbe bomló fürtjei!
És szeme, e szép őszi alkony!
Éjjel szavának éteri
hangját ma is gyakorta hallom!

Ő volt a legszebb, az örök,
minden lánya közt e világnak...
S szerettem, úgy szerettem őt,
hogy ki se nyitom róla számat.

Mind, amit mondok, szégyelem:
ne tudja senki meg, ki volt a
nő, az éden, a szerelem,
kit lelkem őriz nagytitokba.

Legyen elásva mind e szó,
s feledve ( édes feledésem!),
mint kinccsel teli ládikó
egy málló, mohos fal tövében.

/Ford.: Somlyó György/
/Forrás: Az utazás/

Charles Cros: Madrigál-szonett


Akartam kerteket, tele nyíló virággal,
Édent álmodtam én, élő tündérvilággal,
kék tavat, drágakő-fénylésü láthatárral:
már nem kell semmi sem: csak rámnevess akárhol.

Mert, rózsa s gyöngyvirág, az ajkad és fogad
célt buja vágyaknak Édennél jobban ad,
s szafír-tó a szemed, s villant tükre alatt
roppant távlatokat, s izzó égboltokat.

Mósuszillatu test, amelyre könnyü gáz forr,
hajó, hasis...álmodtam én, keleti mámor...
De most csak végzetes szépséged lett az álmom.

Mert a legvakmerőbb vágyaimban se járt
oly illat, mint ami arany hajadba szállt,
s mámor, mint ideges karod közt ami várt.

/Ford.: Somlyó György/

Charles Cros: Vázlat


Szép test, de benne rossz a jellem.
Sose hallgat, locsog szüntelen:
elbűvölő hangon, de csak
vadabbnál vadabb dolgokat.

Szinte már semmi földi sincsen
e párductapintásu testen.
Szeretni keserves: de vak,
kit bűbája el nem ragad.

Jót, rosszat elmondani róla
- pedig hányszor próbáltam volna -
minden tudomány csak dadog.

De minek is az? Hisz gunyol csak
minden okos szót. Furcsa korszak,
hol ilyenek az angyalok.

/Ford.: Somlyó György/

Charles Cros: Megadás nélkül


Otthon koslatni csendesen,
hogy mindig igazunk legyen -
már inkább élek mérgeken.

Nem kell nekem semmi betegség,
büszkeségem el nem veszett még,
hallom a dalt, a régi csengést.

Hallom a víz halk neszeit,
s a vihar dörgő öbleit,
a munka nagy, a nap rövid.

Annyi baj, míg barackot látok,
van hűs bor s vannak lenge lányok,
és tűzvészek és szikra-lángok.

Mind fiúk vagy lányok vagyunk.
Élünk s eldaloljuk dalunk,
mérget szivunk és meghalunk.

/Ford.: Somlyó György/

2012. október 25., csütörtök

Jékely Zoltán: Strófák régi őszökről /1935/



1

Mondják, hogy "ősz van ősz van."
Mint a béke,
megnyugtat és elálmosít a szó.
Az embernek öregek hervadó,
deres feje jut róla eszébe.

Pedig az őszben semmi sem fehér,
mint minden elbukó kor: tarka-barka!
Sárgán virít sétányok holt avarja
s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.

2

Hat óra sincs, s már lappang a sötét,
a hegyeken lilálló pára-hártya:
a kőrisfa gyérlombu üstökét
halálraszántan a magasba mártja.

Tövében citerázgat a tücsök,
odva száját száraz lapuk takarják,
s az emberek, kik nótáját ma hallják,
tudják, az ő órája is ütött.

Szavát majd átveszi az ősziféreg,
riog, riog, mint föld alatti kürt:
mire elhallgat, a föld is kihült,
hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.

3

Ködös völgyek. A nap hideg korong.
Kéklő kastély: élő Corot-i kép.
Ösvények mélyéről gyerekkorunk
bokrot zörrentő sóhajjal kilép.

Egy régi alma integet. A porban
már régesrég eltűnt csutkája is,
mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,
melyet majszoltunk kis piros csuporban.

Idegen őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak,
s korhadnak kecskelábu asztalok:
emlékei régi nagy dáridóknak.

Jékely Zoltán: Tücsök /1935/


Csak hallanád, be szomorún, be szépen
szól a tücsök! Valamiben csalódott?
Rövid a nyár. Elmerülnek a boldog
napok az idő kéklő tengerében.
Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket,
majd megszakad belé. Mit bánja ő!
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját, a fű, a fa, a kő.

Az életből odaadnék egy évet,
ha így sírhatnám egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát!
Tudom, úgy fájna neked ez az ének,
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák,
s tudom, soha el nem felejtenél:
emlékemet felszivnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény:
s amíg el nem szenderedik a véred,
szíved mélyén ragadnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, nagykörmű denevérek.

2012. október 23., kedd

Jékely Zoltán: Késő tarlózás /1934/


A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem:
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje...

Nézem az égbolt végtelen tavát:
milyen színű? - színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.

Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.

Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok:
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek - a halál halott.

Váci Mihály: Ősz


Az ég párába vont üveg,
mit befuttat a lehelet:
a sóhajoktól lesz ilyen
az ablak, mint e könnyü menny.
A szántásokról ól-meleg
párák csordája tévelyeg.
Erdőből, jön a csend puhán,
madárfüttyel a gomblyukán.

Nincs: - álmodja csak színeit
a természet, - elmélkedik:
elképzeli a fák szelíd
roskadású intelmeit,
a térdig érő ragyogás
vizén a nyárfa-vonulást,
a fák csúcsán át körbevitt
sugárzás áramköreit,
a hervadás uránium
tömbjét ragyogni szomorún,
a síró szárnyu vadlibák-
utja-kivont hálózatát,
az ég ökörnyál-vezeték
könnyű hálózat-rendszerét,
benne a vágyak áramát,
mit a Végtelen indukált.
Kihúztak ma hajnalra itt
a Balatonból valakit:
a boldogtalan éjszakát.
A parton siratja a nád,
mosdatja fű, törli a fűz,
prédikálja a réti tűz.
A kémény féllábon mereng:
a gólya szárnya merre leng?
Fecskénk csicsergi Afrikát,
az ereszt meg a paprikák.
A Nap rozoga kis szekér,
vonja két háztáji tehén:
kiméli őket, oldalog
előttük a gazda - gyalog.
Szuszog a két tehénke, bőg:
- a dombra döcög a délelőtt.

Váci Mihály: Sírás


Csak eresz zokog így,
és a szomorú fűzfák
pilláiról a könnyeket ily keserűn
csak friss sírok isszák:
csak a nyugtalan homok fojtja el így
a zápor patakos panaszát,
árok mélyén a csalángyökerek
szürcsölnek ilyen temetőízeket,
ha elönti őket a sár, iszap-ágy,
csak a szik, csak a szik sírhat így,
ahogy a lélek sírni vágyik,
csak a szik, ha kicsordítja arany
remegésű fehér margarétáit.

De az embernek itt nincs joga sírni,
csak álszent szipog itt könnyet.
Ó, ti ledöntött fák, a ti görcsös
gyökeretek szaggassa a földet.
Suhogjatok megmaradt jegenyék
zarándok énekekkel:
nyírfa, - táncoló csontváz, - kísérteni
a világba, kerekedj fel!
Akácaim, Krisztus fejét ölelő karotokkal
fonjatok az égre töviskoronát:
fenyegessetek istent, betonoszlopok,
ti fordított szöges boronák.

Gledíciák, testvéreim, tántorodva
karotok közé esem,
ujjaitok hegyén mutassátok fel a szívem
ezer vércseppben.

Sárbamerülő bakancsok, fuldokolva a szennyben,
nyüszítsetek helyettem:
esti vályuk a tehenek szája körül,
csobogjatok tiszta imát érettem.
Paták alól kibuggyant tócsák, amikből
a pacsirta hajnalban iszik,
fecskék csőréből visszahullt gyöngyök,
misézzetek érettem ti is.

Sírjál helyettem villanyvezetéken megütött
gyermekjaju gerle,
kőuton pásztorolt égőpatáju nyáj,
jajongva térdepelj le.
Fenőkövek és kaszapengék élén,
sikongjatok, s ti kések
a köszörűköveken, szörnyű eleven sikolyok,
acéllá fagyott üvöltések:
elhagyott ajtók sarkai zsoltározzatok
a csapkodó huzatban:
üvöltsetek vonatok tengelyei
az éles sínkanyarban:
vonítsatok a farkasokkal,
hirtelen sikolyú fékek,
jódli sírással áldozz értem,
sziréna-ének.

Dudorászd helyettem a Föld körül,
villanyvezeték, zenéljed,
mit az én idegeim hiába sisteregnek
a mindenségnek.

Mert nem sírhatok én itt. Az Emberiségnek
nincs joga sírni a Földön:
csak esélye maradt, hogy a páratlan
jövendőhöz könyörögjön:
mert önmagához ma nem lehet
felmentő kegyelemmel:
- nem érezheti magát embernek az itt,
aki ember.

2012. október 22., hétfő

Jékely Zoltán: Sóhajtás /1934/


Meghalok és sosem voltál enyém!
Megfoghatatlan vagy, mint az idő,
melynek síkos húsába még sosem
akaszthattam belé meleg kezem,
és illanó vagy, mint az esti fény,
mely eltűnik az erdők peremén.
Meghalok, és sosem voltál enyém.

Jékely Zoltán: Kísértő dallam /1934/



Meghalsz, jaj, meghalsz, jaj
elhagyod ezt a világot,
sok könnycsepp, sok sóhaj
hull a gödörbe utánad.

S nem mozdulsz, nem mozdulsz,
börtönöd a kicsi árok:
hantodra sok hó hull s
megfagynak rajt a virágok.

És jön egy éj, téli nagy éj:
a temetőbe bolyongok,
szörnyü a hó, ámde ne félj,
meglelem úgyis a hantod!

S úgy mondom, úgy mondom
százszor is ott a neved,
hogy mélyen, a hódombban,
tested elönti a meleg.

Jékely Zoltán: Bátortalan tavaszodás /1934/



Száguld a koldus-szagu tél,
szirmok esőjét záporozza.
Emlékeim felé, elálmodozva,
egy mag-vitorlás ringva útrakél.

Utána remegve bámul a
kis pipehúr - érzelmes pici kék szem -
és búcsút int a rom-kőkerítésen
a primula.

S csak száll a mag, mint égi készülék,
mely ismeretlen csillagokba indul,
de nem jut a felhők határain túl:
körülveszi s lehúzza majd a jég.

Jékely Zoltán: Ősz a Városmajorban /1934/


Tarsolyából a puszta földre szórta
egy üldözött király -
a sok tallér most itt hever a porba',
a fák lábainál.

Kékeslila homályban, ázva-fázva
ődöng a vén fasor:
szerelmesek fojtott sirása
szól a bokrok alól...

Mint szép leány után, ámulva nézek
pazar nyarunk után -
Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
a tar fák ágbogán.

Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
s fütyülök is nekik:
Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
és karjuk rezgetik.

2012. október 20., szombat

Heinrich Vogel: Imádságok a halál révén


I.

Szent öledbe hanyatlom,
elrejtezem szivedben,
add meg nekem, szent Irgalom,
bűnöktől oldj föl engem!

Sötétedik. Egy percre még
kereszteden hadd nézlek.
Fölébresztőm is majd Te légy,
ha virrad majd az élet!

II.

Hozzám, Uram, ó térj be,
mert már estéledik.
Sok fáradságnak vége:
kenyér és bor üdít.
Te légy örök lakásom,
Benned van maradásom!

III.

Megköszönöm életemet
s a halálban a csodát,
hogy Lelkeddel fölemeled
magadhoz a por fiát.
Ajándék volt az idő,
áldalak érte, ó, dicső!

IV.

Uram, Te jól tudod,
milyen nehéz a válás.
Halál kaszája fog!
Atyám, de éles vágás!
Bár nagy itt a sötét,
mégis biztat Igéd:
ha jő feltámadásunk,
akár Te, mi is látunk.
Kulcsold össze kezünket,
fordíts Feléd bennünket!

V.

Napjaid nem avulnak
miként a mieink,
fáradtan le nem hullnak
soha szent kezeid.

Ó, rejts el szent karodban,
öledbe befogadj,
és a nagy Fordulatban
egyedül légy a Nagy!

VI.

Uram, hittel szent szavadra
ráhagyatkozom.
Úgy-e, figyelsz, míg e gyatra
imát mormolom?
Szent Igédnek bölcsejében
takarj Te magad,
békességben fekszem, miglen
ébreszt szent szavad.

VII.

Uram, azt akarod,
hogy éljenek tiéid.
Szivem vigasztalod,
így semmi már nem rémít.
Halál? Tedd, Istenem:
nézzem fölényesen.

VIII.

Fogadj el bűnösen,
Uram, amint vagyok.
Homályban kegyesen
értelmeddel ragyogj!
Sokszor kérdeztelek,
Válasz csupán Te vagy.
Jajgattam eleget.
Vigaszod nem apadt.
Szöktem, de hiába:
rajtam volt szemed.
Kereszt nagy Királya,
tied vagyok, tied!

IX.

Elnyujtózkodom hát
békésen, Istenem,
betakargatod szolgád,
s lezárod a szemem.
Ha jő a drága Hajnal,
áldlak nevetve, dallal.

X.

Uram, hanyatlom,
fogjon kezed,
mely túl sok harcon
majd elvezet
oda, hol béke
futásom vége,
s a bűn lehull,
Tedd, drága Úr!

XI.

"Kevés idő - Te mondtad -,
s megláttok engemet!"
Ezért, Uram, ó adjad:
támadjak föl Veled.
Tűnjék Föld fénye, árnya,
szivemnek egy a vágya,
hogy Téged lássalak
örökké, egyre csak.

XII.

Uram, számomra egy a fő,
hogy a győztes Te vagy.
Elém országod fénye jő,
s örök örömet ad.

Úgy örülök, mint kisgyerek,
karácsonyest ha jő:
sötétedik, és közeleg
a várva várt idő.

Szivem, ki hű Uradra vársz,
kín többé nem gyötör.
Halottas ágy, ádventben állsz...
Öröm Szentlelke, jöjj!

XIII.

Megbűnhődött Bíró! Szivem
világodért remeg:
igazság helyett kegyelem
legyen ítéleted!

Nálad nem kínoz semmi rém,
szomjúság, félelem...
Békeuralmad ünnepén,
ó, hadd legyek jelen!

XIV.

Ha majd megláthatunk ott
egy igaz Istenünk,
halálfélelmet, poklot
végleg elfeledünk.

Tiéid Véled élnek,
és zeng dicséretük.
Atya, Fiú, Szentlélek,
vonj összhangba velük!

/Ford.: Szénási Sándor/


Váci Mihály: Mint fény a levelekre


Elsírtak - égbehasító V-ét -
fészket kereső friss madárrajok.
Halálos láza vert rézhuzalok
hoztak dalolva, mint az áramot.

Eső mosott le tán a poros égről.
Kalapszéléről rázott le a vándor.
Egy lány törölt ki álmodó szeméből.
Vagy kora szél vert ki tejes kalászból.

Anyám talán a dűlőkön jött este,
hol lehajolt egy patanyom felett,
és engemet, az ég szeméből hullott
cseppet a tenyerébe meritett.

Mert ő nem emlékszik születésemre,
gyönyörre, kínra, mely a szívbe szaggat.
Csak adattam, mint fény a levelekre,
megleptem tisztán, mint rózsát a harmat.

2012. október 18., csütörtök

Jékely Zoltán: A kakukkhoz /1933/


Nem kérdem Tőled, meddig élek:
félek, keveset mondanál,
babonás bölcs óra-madár,
esztendő-osztó berki lélek.

Csak arra kérlek, te madár,
minden percem tedd édesebbé,
s oly fuvolásan kiabálj,
mintha nem szólnál soha többé,

mintha utólszor szólanál,
perc-bűvösítő berki lélek,
mintha már erre járna érted
és hívogatna a halál!

Jékely Zoltán: Jóslat /1932/


Ma hajnalban megszólalt a kakukk.
Megkérdeztem, tréfából, meddig élek?
Kegyetlenül fösvény volt és hazug:
azt válaszolta, még csak vagy hat évet!

Az ablakon beszállt egy szürke légy,
előbb a rézlámpás körül kerengelt,
aztán fölém repült s zümmögve, szép
ívvel kirajzolá a végtelen-jelt.

Jékely Zoltán: Városvégi gesztenyefasor /1932/


Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.

Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!

És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.

Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.

Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.

Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a boszorkány,
kezében kés, szemében méreg,
nyomában baglyok, denevérek...

Autó robog a gesztenyesoron,
száraz levél hull záporozva.
A szél szaga gyermekkorom
csodáit vissza-visszahozza.

Jékely Zoltán: Így jött az éjszaka /1932/


A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.
A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek:
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.
A házak nőttek, lejjebb szállt az ég,
az utcán hervadt villanykörte égett:
dalolt valahol a cseléd,
s a Fiastyúk a templomgomb felé
terelgeté a sárgálló csibéket.

A kéményünkre felszállt egy kuvik
- párja ott ült a templom tetején -
csujogatásuk
felhallatszott a magas tejutig.

Borzongva ültem én
kis társaimmal ott a kőpadon:
fiúk, lányok vegyest.
Nem volt még semmi tilalom,
ha testet ért a test.
Hol szundított a szerelem?

Csak az volt izgalom,
ha surrogás ütött meg hirtelen
s az erdőszél felől
jött, jött, mint egy kisértetes madár,
jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:
a roppant agancsú szarvasbogár.

Jékely Zoltán: Csavargó a hófúvásban /1931/


Tél úr, itt volna rég igért borúd!
Készül-e már nekem szánt koszorúd
zúzmara-gallyból s gyenge hósziromból?
Itt várok most reád a hófúvásban,
langyos házfalnak nekivetve hátam,
s szivem nagyalvó macskaként dorombol.

Jó tréfa ez! Ma hóember leszek!
kiagyusztálnak majd a gyemekek,
repedt csibukot dugnak ferde számba,
horpadt edényből lesz cilinderem,
kezembe botnak seprűnyél terem,
s aranyos fényt hint rám az utcalámpa.

A hóembernek, lám, nadrágja nincs,
de korgó gyomra, fagyos lába sincs,
s lányoknak nem lehet futóbolondja.
Tavaszban, nyárban nem gyönyörködik,
szeretők felett nem leskődhetik,
de jókedvét ez el még sose rontja.

Ha nő a hold, kolontos kedve kel:
amíg fennjár, fejhangon énekel,
ámbár dalát nem hallja senki sem.
Bolond fickó, de mindenképp Tied,
s mint hű ebed, lábad nyomán siet,
ha a Tavasz tombolva itt terem.

Jékely Zoltán: Alvó koldus /1931/


A Nyomorúság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék...
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a "söpredék".
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ha Krisztus látná most itt, megmeredve
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte - fosztogatni!

Jékely Zoltán: Ballada a kóbor kutyákról /1931/



Az ötszázéves Villon emlékének

Hol vagytok hé, szegény kóborkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őz-sutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok,
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.

Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.

Kisgyermekek szemétkosárba vájnak,
vénemberek piszok közt kotornak,
kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak,
három fillérnek, félpohárka bornak:
egekre átkot fogvacogva szórnak,
falat kenyérért készek késre menni. -
Bizony, jobb most az izmos komondornak
fehér mezőn őzet űzőbe venni!

Ég hercege, essék meg vén szived,
ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal,
ételt s tüzet teremts mindenkinek,
hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal!

2012. október 17., szerda

Weöres Sándor: Körséta



Lombos kékségben kering az éden, és a
levegő elrejti villámait, forrás
buzog itt, mellette oszlop, mögötte
tölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyog
hiányzó fellegében, mennyi madár
surrog s dalol, a soktól egyet se
látni jól, mennyi virág és fürt virít, mind
összefonódott a napos pillanat csillagává
itt és most, közel a forrás, távolabb
a tölgyfa és az oszlop, kering az éden
lombos kéken, ahogy körbe halad a séta,
következik a tölgyfa, elfordul a forrás
és magasúl az oszlop, lassú lépések
ütemében, a hely sátoroz a fényben
és a pillanat tarka csillaga átüt
a napsütésen, míg kanyarog a séta,
előlép a fehér márványoszlop, arrább
a tölgyfa és a forrás, mennyi virág és
madár rikít, mind napsugár-simogatásé
itt és többször, kavicsokon lépések
íve csikordul, elől a tajtékzó
forrás, csökken az oszlop, emelkedik
a tölgyfa, terük körben kibomolva
s az idő alakot-öltő csillag, itt és újból
a fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlop
és a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogy
pereg a séta, most közel a kéz-csiszolta
oszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberi
a séta-forgás, könnyen álomba merít
itt és bármikor, míg a levegő behúzza
karmait és lombos kékségben kering az éden,
ime az örök forrás középen, jobbról az
oszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatásé
itt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.

/Forrás: Weöres Sándor: Tizenegy szimfónia/

2012. október 13., szombat

George Topirceanu: A rudényi pópa balladája

 
Váldu Mare útját járván,
Havas fák között halad,
Imbolyogva lova hátán
A rudényi Flóra pap.

Elcsitult a jeges áram:
Lenn s a hegy ormainál
A tél, fehér unalmában,
Sűrű ködöket pipál.

Az erdőn, mint roppant síron,
Ül Vízkereszt zuzmarája,
Az ágakat zengő, finom
Jégcsapokkal fölcifrázza;
Fehérségét egyre szórja,
Megtapad sok fagyos szála,
S gyöngyöt fűz a jámbor pópa
Hosszú, lengő szakállára.

Az ég boltja ólomszürke
Kék az erdő és kihalt,
Csak a kis ló csengettyűje
Üt a csendbe gyönge zajt.

Kopog Fakó vaspatkója
Az idő is didereg,
Baktat a ló, óvakodva,
Ahol az út meredek.
A mindenség mozdulatlan,
Mint egy túlvilági látvány,
Míg a pópa motyog halkan
Imbolyogva lova hátán.
Letördel sok fagyos éket,
Maga mögé elhajít:
Gyöngyöt, láncot, a zord télnek
Hamis diadémjait.
Hol szán ment a domboldalon,
Mélység-szélen futva tovább,
Megpillantja ott a havon
Az ordas nép lába nyomát.
A hegy orma felé járva,
Néz a havas bérc seregre,
Magát rábízza lovára,
Ül nyergében megmeredve.

Végtelen a csend és lomha,
Hang se suttog, ág se reccsen,
Csak a harangszó száll kongva,
És elhal a fellegekben.

Hogy fülébe belezúg most,
Nekikészülődik bátran,
s előhúz egy hasas butykost,
Mely bent ült a batyujában.

Míg a butykost megkóstolja,
Alakja az égbe nyúl -
S hirtelen a jámbor pópa
Jelképpé magasztosul.

*

Ahol völgynek tér az ösvény,
Megritkulnak ott az ágak;
Havas fák közt látni füstjét
Vádu Mare kocsmájának.

Fut a ló most szinte szállva,
Tapossa az út szegélyét,
Ismeri a derék pára
Szent gazdája szenvedélyét.

A csaplárné alkalmasint
boldog ha a bora fogy:
Kijő, s a kulacsra kacsint.
- Fázik, atyám?
- Hű, de hogy!

  /Ford.: Bajor Andor/

George Topirceanu: Úton


 A szendergő természetet
Csillagok vigyázzák,
Négy fekete nyárfa őrzi
Kedvesemnek házát.

Utamon a balsors kísért,
Búbánatba hajtó;
Mert sötéten néz az ablak,
S zárva van az ajtó.

Három éjen át a vándort
Ez a bánat nyomta:
Megért engem, aki már volt
Szerelem bolondja.

Holnap újra megkísérlem,
Úr leszek a gyászon,
S ha az ajtó zárva lesz, az
Ablakon bemászom!

/Ford.: Bajor Andor/

2012. október 12., péntek

George Topirceanu: Egyedül


 
 Tűnőben már az alkony, a fénye elmerül,
S az agg Habsburg kastélyát homály veszi körül.
Éj van. A hűvös szellő jajongva meg-megszólal,
Sok kihalt termen átzúg a messziről jött sóhaj.
Mert hét nemzetből indít hadat a torz öreg,
Hogy ő érette ontsák ifjúi vérüket.

Fáklyafény hull a festett, különös ablakokra,
s a szeráji homályban egy árny leng imbolyogva.
Ott görnyedez a császár a térdeplő felett,
Fejét kezébe hajtja és halk imát rebeg:
- Uram, üvölt az erdő, a folyó jajt kiált,
Sötét átkot lehelnek a kunyhók, kalibák;
A kétség kínja mardos, és önvád keserít,
Uram, nyugtasd meg szolgád, oldozd föl bűneit.

De ráfelel a szellő:
- Késő, te vén király;
Árnyékodat a föld is örökre őrzi már.
Mint gyászlobogó leng az, feketén, mint a vád;
Akkor se lesz bocsánat, ha Urad megbocsát.

Fölriad most a császár, még imát motyog egyre,
Kutatja: merre volna a gondjainak medre.
De szeméből kigördül egy-egy gyémántdarab,
S a vén Habsburg orcáján szikrázva leszalad.
S az ünnepélyes csendben a földre úgy pereg,
Mint kihúnyó gyertyákból gördülő faggyúcsepp.

/Ford.: Bajor Andor/
/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/

George Topirceanu: Őszi fantáziakép

 
Oly régi e dal, s íme, annyi sorát
Zengném a füledbe, de folyton;
Ősz fellege elviszi egyre tovább,
És hallom a dalt emez ablakon át,
Tapasztva üveghez az orrom.

A hajdani óra zenéje ilyen,
Bennem ha e dal szava szólal.
Bús hangjaitól szomorú a szívem,
Föléled a múlt is a mélyeiben,
És száll körülöttem a sóhaj.

Mezítelen ággal a kerti akác
Jajongva a szélre, legörnyed.
Ott künn csak a szél szalad, ő dudorász,
E dalt fütyörészi, s e dal csupa gyász,
És hullnak a mennybeli könnyek.

Benn hallgat a ház, csak az ágyterítő
Most mintha e dalra dúdolna,
Majd könyveim éneke szárnyal elő;
S míg bútoraim kara messzire nő,
Taktust ver a vén falióra.

Zümmögve a dal a magasba ered,
Rágyújt az öreg ruhaszekrény;
S az ágy meg a szék, ami hétbe repedt,
S hervadt levelekkel a képkeretek,
Rámnéznek, a dalt tovazengvén.

Mint tengeri ár, ha a partra kilép,
Úgy zúg a fal éneke, bőszül:
Az asztalon álmosan őrköd a légy,
Körötte a morzsa, perec maradék -
Szegényke, a tél fele készül.

/Ford.: Bajor Andor/
/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/

George Topirceanu: Békák




Hallgattam éjidőn, mikor zengésük szárnyal...
A nádas zizegett, csobbantak halk habok,
A tavak tükre megtelt a holdfény aranyával,
És minden kicsi hullám rubintot ringatott.

A hínárnép alatt vak vízirózsák nyíltak
A hullám rendülésben meg-meglebegtek ők -
S úgy tűntek hirtelen, mint sok lesüllyedt csillag,
Mely ösvényt dob a mélybe a holdsugár előtt.

Mint rejtelmes hajó siklott az éj homálya,
A szélben ingó káka komor volt és sötét,
Ha megvillant a hullám, sok hegyes kardja vágta
A földön szétterülő éjszaka sűrűjét.

S a buzgó békanép kardala szállt föl ottan,
Közben egy kósza felleg lengett a mély egen,
Egyedül ő fülelt, könnyesen, meghatottan,
Hogy mint harsog a dal, s mint áll a meg hirtelen.

Hallani véltem ott a békanépek tapsát,
Majd a mély fuvolások szólama egyre nőtt,
Olyannak tűnt e verseny, mintha a kék magasság
Alázúdítana egy hangjegy-jégesőt.

S amint az esti szél e zajt eggyé sodorta
Vitával töltve be a magányos eget,
Úgy tűnt, mintha a kar ráförmedne a holdra,
Amíg sok béka-szóló csillagot sérteget.

Úgy tűnt, a vak danában vad szitkok is teremnek,
S az égő szent fohász rejtelme benne zúg.
A föld panaszdalát fújták a végtelennek,
Így zengték hasztalan, zord s dicső himnuszuk.

Míg éji fellegek vastag sötétbe vontak
És búsan zokogott e nedves zeneszó;
Átéltem fényes éjét a letűnt harmadkornak,
Mint egy elárvult ős, egy bús barlanglakó.

/Ford.: Bajor Andor/
/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/    

József Attila: A hullámok lágy tánca...


A hullámok lágy tánca s odaát
a lombok gyenge lejtése az éjjelt
lassudan hozták a csillagok raját
hívták reszketni az egekre széjjel.

Így ők. S az érzelmek is csendesen
mozdulnak benn a szívben ringatóan,
emlékezés visszfénye, szerelem
hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.

Én nem értem, csak érzem az egészet.
Itt tangót jár a sok lány és fiú,
a sok számító, kedves és hiú.

Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
De némán, hiszen ráér a természet,
a zene mögött zúg az örök erdő.

József Attila: Irgalom



Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt - az igaz -
kikönyörögnöm a kegyelmet.

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.

És hallgatom a híreket,
miket mélyemből enszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.

József Attila: Indiában, hol éjjel a vadak...


Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"

Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az: a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyű szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.

S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város:
kicsordult a nap lángos özöne.

Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.

József Attila: Zöld napsütés hintált...


Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,
meztelenül, vigan, nagy messzi beúsztam biz én,
a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen,
bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.

Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
Szívemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,
kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.

A hátam mögött szüntelen valami orditott.
Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyíkok
csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.

Úsztam, vagy úsztam volna, ám úgy értem partot ott,
hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott.

2012. október 10., szerda

Martin Luther: Muzsika asszony


Öröm e földön nemesebb,
nem is tudom, más mi lehet,
mint amit az ének szerez,
az édességes, zengzetes.
Hol társas ének szólal, ott
a rosszkedvnek már "Jónapot!";
viszály, irigység, gyűlölet,
harag és kín onnét mehet;
fukarság, gond, egyéb teher
s a bánat rajban lebben el.
Mindenki lelkére kötöm,
hogy nem bűn az ilyen öröm,
sőt Isten éppen kedveli,
mert a világ örömei
az ördög művét tördösik,
a bősz öldöklést öldösik,
Dávid király a példa rá:
Sault kordázta ő soká
  - játszván a hárfán édesen -,
hogy ne gyilkolna vétkesen.
Ád csöndes szívet, hajlamot
égi, igaz szót hallanod.
Elizeus ezt tudta rég:
hárfák nyiták meg szellemét.
A legszebb évszakom, mikor
ahány madárka, mind dalol,
ég és föld ezzel van tele,
szép ének csendül százfele.
Főként a kedves csalogány;
az vidít csak föl igazán,
bájos dalát ha zengeti,
nem-szűnő hála illeti.
De még inkább a jó Urat,
ki alkotá e madarat:
legyen dalosok elseje,
muzsikásoknak mestere.
Folyvást az Úrnak zeng, szökell,
dícsérni sose fárad el.
Az én dalom is tisztelet,
dics Néki s örök köszönet.

 /Ford.: Csorba Győző/

Giovanni Pontano: Lucia sírja


(A "Hitvesi szerelem"-ből)

Lucia, itthagytál, itthagytad az éjben atyádat
   fénytelen éjbe rabolt, én kicsi lányom, a sors.
Vagy nem is éjbe, hisz éppen az éjt hagytad te el, és most
   fénybe borít roppant égi sugárkoszorú.
Ó, én látlak a mennyben! Hát te, szülőd, kicsi lányom,
   látod-e? Vagy botorul képzeli árva atyád?
Szívem fájdalmára e csöpp sír ád pici enyhet,
   haj, de nem érezhet semmit a por s a hamu.
Mégis, hogyha tovább él, lánykám, bármi belőled,
   légy boldog: zsengén vitt el a durva halál.
Én itt éjben, gyászban tengődöm: jutalomként,
   lám ezt kapta atyád, Életem, életedért!

/Ford.: Csorba Győző/

Angelo Poliziano: Ó, gyöngéd ibolyák



(Az "Elégiák"-ból)

Ó, gyöngéd ibolyák, aprócska szerelmi ajándék,
   édes zálog, amely nagy lobogásra tanú:
mely föld szült titeket? Mily bájjal szórta be könnyű
   szellő, lenge zefír illatozó fejetek?
Nemde arany Vénusz táplált-e Boëtia rétjén,
   vagy maga Ámor volt ciprusi berkek ölén?
Permessus viruló partján, úgy vélem, a Múzsák
   ebből fonnak a lant fája köré koszorút.
Hóra is ambroziás fürtjét ezzel koronázza,
   Grácia tiszta ölét ez födi szűziesen,
és Auróra is ezt köti - szép pártát - a fejére,
   hogyha tavasz fordul, s nyújtja a nappalokat.
Szépségüktől díszlik kertje a Heszperiszeknek,
   tőlük színes a hűs szél-birodalma-berek;
vélük játszik az ősök szelleme távoli réten,
   őket termi a fű, chlorisi magzatokat.
Ó, ibolyák, ti szerencsések, kiket annak a jobbja
   tépett, aki szegényt engem is összezavart.
Rózsás ujjaival fölemelt arcához, amelytől
   a szerelem kínzó fegyvere szíven ütött.
Tán innét szállott tireátok is ekkora kellem,
   asszonyom arcáról úgy sugaraz, süt a báj.
Lám, ezek itt fénylő tejtiszta-fehérek, azok meg
   majdcsak lángolnak gyönge-lilán-pirosan.
Úrnőm bőre ilyen, ha a szűzi szemérem a hószín
   arcra finom-rózsás mázt lehel egyszeriben.
Mily mézillatot áraszt s mily bőséggel a szája,
   szép ibolyák, innét származik illatotok.
Ó, áldott ibolyák, én életem, én gyönyöröm, ti,
   lelkem réve, s a jó szél, mely a révbe terel,
ó, ibolyák, legalább titeket csókollak imádón,
   s dédelget, simogat százszor is árva kezem.
Bánatos arcomon át és mellemen át eleven víz
   ömlik, néktek adom könnyeim, ó, ibolyák!
Szívjátok föl e könnyeket, a bús láng nevelőit,
   pusztító szerelem kínja facsarta elő.
Ó, ibolyák, örök élet jusson nektek: a forró
   nyár, a zimankós tél hagyja virágotokat.
Ó, ibolyák, örök élet jusson nektek, e síró
   szív békéi, e tört lélek erődjei, ti.
Mindig vélem lesztek s mindig kedveseim, míg
   szép úrnőm engem gyötreni fog, nyomorút,
míg csak a vágyódás parazsán kínlódik e lélek,
   míg csak társam a könny és a nehéz zokogás.

/Ford.: Csorba Győző/

2012. október 9., kedd

József Attila: Jaj, majdnem...


Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem.
Jaj, majdnem összenyom a félelem.
Egy ölelésben, asszonyok,
ki halna meg velem?

Oly gyors a nyaram s lassú a telem
az ősz kockája kit mutat nekem?
A lesi-csősz idő elől
ki szállna el velem?

Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
A mindenséget, asszonyok
ki vetné szét velem?

József Attila: Ha a hold süt...


Ha a hold süt, néma siron tuli fény,
álmomba' kinyílnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövén
s majszolja riadtan a gyermek.

Csak a léghuzat ismeri - alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
surranva, mint az egérke.

Ha belé-beléreccsen a szörnyü kredenc,
ajkára repül kicsi ujja:
könyörögne az irgalomért, de a csend
zord kürtje a zajt tovafújja.

Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
nem szűnve, dühöngve növekszik.
Belesáppad a gyermek, elejti a kést
és visszalopódzva lefekszik...

Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfeccsen iromba szilánkja,
mint déligyümölcs-kirakat üvegét
öklével a vágy ha bevágja.

Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már únja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.

József Attila: Harag



Búsulsz-e Pista?...A tépett esőben
szél vergődik, mint hálóban a hal...
Búsulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az utcák lucskos csillámaival?

Én fázom s búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.

Figyelmeztet-e munka közben téged
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, -
hogy eltávozott, lassan, mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?

Én is dacolni fogok, attól félek,
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van? ...

Tudtam, hogy örökre összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.

József Attila: Ősz


Tar ágak-bogak rácsai között
kapaszkodnak az őszi ködök,
s vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga domb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

2012. október 8., hétfő

Gárdonyi Géza: Március


A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábanyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-galyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh nap, nézhetetlen orcáju istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a nap keltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák[1] alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.

Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyujtózik, s alszik a napnak melegén.
S előkivánkozik, ki a napsütésbe
minden ami csak él, - báró, avagy bárány.
A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a hodály előtt meg táncolva a bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kottyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, mig elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!

Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz


 - Kingyesi emlék -

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
köszöntelek, szelid nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
tiéd az árny, a csöndesség, az álom.

Mikor az égnek kéklő magasságán
leomlik finom, ezüst fátyolod,
tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
feléd forditja illatos fejét;
a gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
s a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
s te leemelve aranykoronád,
kibontod - reá jósággal nevetve -,
sugárzó hajad lengő sátorát.

A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle hársfa-lombra száll,
s elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
mindenki csupán mosolyogni lát.
Békeangyalként jársz a föld felett,
fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Miért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
az én szivem is tükröd, Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
...Mikor belépsz a felhő-palotádba,
az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
a fűbe hajtja harmatos fejét.

Kiss József: Hanzi


(Dr. Várnai Lajosné asszonynak)

Gyászhirt viszek im, gyászszegélyben,
Hanzi meghalt s - köszöntet szépen:
Hanzi, a te pihés lovagod,
Ki veled egy szobában lakott
És úgy tett mintha szűk rabsága
Melletted néki nem is fájna
És dalt csattogott reggel, este -
Im távollétedet kileste
És titkos éjjel - a kis álnok! -
Lerázta végkép a rabságot,
Mennyekbe vitte röpke szárnya,
Kanárik paradicsomába,
Hol kalitba szép nőket zárnak
S a kanárik szabadon szállnak!!

*

Keztyűt húzok, koromsötétet
S szinnel, mely az éjnél sötétebb
Lefestem - azaz tollal irom,
Gyászszegélyű levélpapiron,
Tőrűl-hegyre hogy s mikép esett
A megrendítő gyászos eset.
Ne hajthassa a világ szája:
Irigykedem holt collegámra!
A holt collega már nem árthat,
Én visszadobom azt a vádat!
Jusson ki része a babérból,
Ugy sem adom a - magaméból.

*

Im halld tehát, és szép szemednek
Könyei bátran eredhetnek,
Ne kiméld csipke-kezkenődet,
Azt méltán elvárhatja tőled
Szegény Hanzi, kicsike szógád!...
Lásd, jó az isten, jóért jót ád,
S ha megsiratod illőképen,
Pihés lovagod fönn az égben
Ugy kidicsér az angyalságnak,
Hogy otthagyják a mennyországot
S leszállnak hozzád, felhőn szállva,
Rejtélyes öltöző szobádba,
S mikor cserbe hagy a képzelet,
A csalfa - ők ott lesznek veled
S megsugják a mentő ideát:
Miként szabasd legújabb ruhád!!

*

Tehát Hanzi, pártfogoltod,
E gyászvilágnak búcsút mondott.
Fatális nap volt - hirhedt péntek,
Midőn jó Hanz csak arra ébredt,
Hogy volt és nincsen - halva fekszik,
Akár tetszik, akár nem tetszik!
S támadt zavar, kapkodás, lárma
S cserépvásár künn a konyhába'.
Szakácsné, szobacziczus, kukta
Fejét sorjába mind bedugta,
Ki seprővel, ki fakanállal
Rontott a torlaszokon által,
Miket surlásnak örve alatt
Butorbúl össze- s széthánytanak.
És ott állt O - pongyola-mezben -
(Absolválj, ó Apollo! engem,
Hogy képzelmem e pongyolába
Belebotlott!) a kalitkára
Meredve - savó-szemében kín,
Kétség, mint Karthago romjain
Marius ( nőnemben: Máris,)
Apácza- képe litania,
Örökunalmú - - tán mondanom
Sem kell, kit értek: a francz'ja bonne!
"O,ó! - tördelé sipegve - ó!
Monsieur Anzi! mon pauvre oiseau!
Was aben Sie gemakt? - Ki adta
Permiss'jon, hogy magát meghalta,
Mikor Madame est parti - távol...
Mit gondol majd Madame magáról?
Hogy én a tűzre rosz fát tettem,
S kendermagját - magam megettem!"

*

S im ajtó nyilik s egy borzos fő
Kiváncsian kandikál elő.
Az nem lesz más - akárki lássa! -
Az Pistike, az álmos táska!
Rózsás, izmos, gömbölyü térdit
Rövidke ing födi csak félig,
Hóna alatt a "czakumpakja"
A mint hirtelen összekapta,
Búgó riadót hallván zengeni
Első akart a "placzon" lenni,
S enfin - nem múlik a nadrágon:
Csak a legény talpán megálljon!
Mögötte, tuszkolva előre,
Ilmácska Hálófőkötőbe',
Gazdasszony sebbel-lobbal lépked.
S vág szörnyű aggodalmas képet.
Nervozus kissé - anyja lánya,
Viruló tőnek hajló ága,
Növessze ég meg jóra, szépre,
Hogy anyját ebben is elérje!...

*

S kéz kézben, szótlan, néma csendben
Megállnak a halottal szemben.
Nem szólanak és nem kérdenek,
De nyilt kérdés a tekintetek.
Ó mély rejtélyű örök álom!...
Gyermek méláz madárhalálon,
Mint mikor csilláros szobábul
Az ember ki az éjbe bámul
És nem lát mást csak sötétséget!...
Ki mondja meg a kicsikéknek,
Hogy a gyermekelmén itt a nagyok
Tudása, értelme ki nem fog!...

*

Furfangos Pisti végre únja,
A hallgatás oldalát fúrja
És mikor már eleget bámúlt:
Ugy véli, hogy tán csak elájult!
Kap a szón Ilma - perdül lába
Illatszerért a hálókába,
Ottkolony, millflőr úgy özönlik,
Jó Hanzit még agyonfürösztik.
Szerencse, épen hogy legjobbkor
Betoppan véletlen' a doktor.
Hanz üterét tapintja nyomba,
(Tekintete tréfás-mogorva,)
Száját fesziti - Pisti sápad:
(- Hát madárnak is torka fájhat?)
Forgatja, nyomja, nyomoritja,
Ilmácska nézni alig birja,
S föl-föleseng: "Ó doktor bácsi!"
S hangzik az ultimatum: "Ácsi!
Hijják a macskát...ennek vége!"...
S kitörnek mind jajveszékelésbe.

*

Hogy macskát nem hittunk, asszonyom
Azt hiszem, fölös is mondanom.
Mint illő s Hanzinak dukált,
Kiadtuk a parteczédulát:
"Don Hanzi de los Canaros, a
Szabad szerelem s dal herosa
Jelenti, hogy szive megszakadt
És tőle több dalt ne várjanak.
Feltámadáskor szól csak ujra,
H' at angyal a trombitát fújja.
Nem tudja, vajjon addig vársz-e?
Ámen. Requiescat in pace!"...

*

S most még a temetést megirom
Bár fogytán immár a papirom.
Egyszerű volt az és megható,
Szegény fogoly költőhöz való! -
Menet élén kis kukta koczog,
Seprőt emel és úgy vigyorog.
Seprő nyelére gyászt aggattak,
Hogy megláthassa, a ki nem vak.
Utána Pisti rokkant méne
Gördüle harmadfél kerékre,
Ez bandérium akar lenni,
Egy szál csupán - de nem tesz semmit!
S most jő a java - Pisti maga
Kis fakoporsó karjaiba',
Babér futja be köröskörül,
Pistike titkon ennek örűl.
Ilmácska széjjelbontott hajjal
Mozog előre üggyel-bajjal,
Egyik felől a bánat vérzi,
S a kalitka sulyát is érzi.
S im jő a bonne!...Óbégat váltig:
Temessék el mint a kanárit!
Ruhája végződik uszályon,
Ügyel, a tömeg rá ne hágjon:
A tömeget - közkivánatra -
Ezuttal szerény szolgád adta, -
S indul-lendül a gyászmenet,
Gyászdal veri fel a termeket:
"Nem fáj többé a Hanzi feji,
Lux perpetua luceat ei!"
S vonulnak lassan, méltósággal
A szobák hosszú során által
A virágos, titkos sirhelyig,
Hol Hanzi ágyát lágyan vetik.
Hol van ez? merre? - Megbocsásson!
Szólani tiltja fogadásom,
Hallgatok és nem leszek csacska:
Még meghallhatná künn - a macska!

2012. október 5., péntek

Váci Mihály: Köd térdepel



Köd térdepel a fenyőfákra,
az ágak közt szél fuldokol,
halotti verejték a pára,
az éj az erdőkre omol.

Koporsóját a csend rámzárta.
Királysírok hűse honol
szobámban: - átsüt csontom váza
a lázak balzsama alól.

Mint egy felébredt tetszhalott
tehetné csak: - rá gondolok
a múltra hosszan, mélyen,

és mind abból, amiért éltem,
s amiért mostan meghalok,
- csak egyedül Reád emlékszem.

Váci Mihály: Virág


Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe
és arcodat, mint lámpát forditom
a homlokomra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.

Váci Mihály: Mint ősszel a levél



Beteg vagyok és kósza lélek: mint tépett
felhőt, visz a szél.
Mögöttem a csillagok nem látszanak fenn,
s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
szomorún elsápadok:
vess rám keresztet - s majd csavarogj át
értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
leszállong csendesen
a hervadó hír: - örökre keresztbe tettem
szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! - s figyeld könyörögve
a szemaforok zöldjét.

József Attila: Temetés után



A láng ellibbent a sötétben,
amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
ez a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
minékünk nem volt ravatal,
az elfeketült föld s a mennybolt,
mely oszladozni fölfakadt
(csak most emlékszem rá, milyen volt!)
Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
kiki magában, egyedül.

József Attila: Óh boldog az...



Óh boldog az, kinek van Istene,
ki rettenetes és maga a jóság,
kinek sebet kap reszkető keze,
ha leszakítja a tilalmas rózsát.

Óh boldog az, kinek van Istene,
bűne csupán a látható valóság,
mert rajra van a Mindenség szeme,
elnézi őt, az Öröklét lakósát.

Én nem leletem szivemben, sem az égben
s e halott-fényű istentelenségben
koporsóban ringattatom magam

anyámmal, ki lágy tekintettel vert meg,
mert sápadt kézzel loptam én, a Gyermek,
jól tudva már, hogy minden odavan.

József Attila: Én nem tudtam


Én úgy hallgattam mindig, mint mesét,
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

2012. október 4., csütörtök

Maclou de la Haye: Az ölelés


Ölelés, avagy boldog karolás, hol
egyik fél összeelegyül a mással,
hol győztes és legyőzött kar szorul
egymásra, két fehér kés vág vadul,
hol alabástrom porfír tapad
lankadó Zephyr sóhaja alatt.
Ölelés, balzsamos lehelletű,
melytől az ajk bágyad s megistenül,
kristály falak közt tárulkozva ki:
ölelés, ki az édent fölfedi,
ölelés, sima és hosszu ujjaké
és a kézé, mely liliomfehér
s hóban, ivorban föl-alá inalva
csiklandozza a szívet diadalra,
az meg rázná le szelíd kötelékét,
türelmetlen várva a csata végét.
Ölelése két szétvált rózsaszálnak,
hol két eltévedt lélek egyre száll csak
testből testbe, Ámor lángja felett,
s visszatérni oly késedelmesek:
ölelése két márványoszlopnak,
mik, fával szőlőkacs, összefonódtak
oly szorosan s elválhatatlanul,
mint vén bástyához dús repkény simul.
Ölelkezés szilárd, ám lágy kebellel,
mely fénylik s szorításért nem neheztel,
mely kioltja a vágy égő tüzét
egy másik tűzzel, kéjért adva kéjt,
ölelése két tiszta csillagoknak,
mik fátyol alatt té-tova bolyongnak,
mígnem egymásba vesznek édesen,
s lelkükben béke és öröm terem.
Ölelés, ó, szemérmes és magasztos,
ölelj örök öleléssel magadhoz!

/Ford.: Tótfalusi István/

/Forrás: A női test szépsége/

József Attila: Ajtót nyitok


Ajtót nyitok. Meglódul lomhán
a főzelék fagyott szaga
és végigvicsorog a konyhán
a kormos tűzhely. A szoba

üres, senki. Tizenhat éve
ennek, mit sose feledek.
Viaszkos vásznú konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet.

Értem, hogy anyám eltemették,
de nincs és nyugtalan vagyok,
ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.
(A mosogatótál ragyog.)

Nem fáj, de meg sem érinthettem,
nem láttam holtában anyám,
nem is sírtam. És érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.