Kosztolányi Dezső: Őszi koncert

Praeludium

Sírj, őszi vers...Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmulást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig-élet,
a hervadt holdat és a sírt
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd
és a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az utakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

Reviczky Gyula: Hervadt virág

Hervadt virág, hervadt leánytól...
Elnézem szomorún, a nyárból
Nekem több nem kerül.
Életvágy pezsgett ereimbe':
De áldatlan homokra hintve
Felszikkadt nyom nélkül.

Csak jönne már az ősz, a csendes,
Midőn oly zajtalan, türelmes
A hervadó vidék.
Hangját a bágyadt őszi fényben,
Úgy veszti lassan, észrevétlen',
Mint a levél a szinét.

Reviczky Gyula: Dal

Halk sóhajok a kis dalok,
Gyorsan szülemlenek.
Nagy szenvedély, ha medre mély,
Már lassan hempelyeg.

Nincs már dalom, halk sóhajom,
Szellőtül röpkedő.
Most csak vihar villámival,
Nagy búval költhető.

Reviczky Gyula: Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön:
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen:
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hűhót kerülnek,
Nem lökdösődnek lármás útakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irigyli sorsuk' senki sem.

Charles Baudelaire: Őszi ének

1

Sötétség és hideg vesz körül nemsokára:
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhandosan dördül a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak:
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet? - Tegnap nyár volt, ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

2

Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen:
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Charles Baudelaire: Léthe

Szivemre jer, kegyetlen néma lélek,
imádott tigris, édesarcu rém,
hadd markolom ez illatos sörény
sűrüjét, melyhez nyúlni szinte félek.

Hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzúzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem!

Aludni haj! aludni és nem élni!
A halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni, s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad:
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkjait
s tűröm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át,
s amelyben sohasem volt zárva sziv.

/Ford.: Babits Mihály/

József Attila: Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

Falu Tamás: Öregség

Ami remény volt, álommá lett,
reszket a kéz, reszket a láb,
a messze látó szem könnyel telt,
pár lépésnél nem lát tovább.

Együtt lebeg a közel s távol,
együtt remeg a fent s a lent,
a naptár tizedes mérleg már,
rajta egy nap tízet jelent.

Falu Tamás: Ülni esténként

Ülni esténként a padon,
Reményekben nem apadón.

Várni ott fenn a csillagot,
Mely mindig egyformán ragyog.

Mikor az utca elaludt,
Bezárni csendben a kaput.

Bevinni, ami nyugalom,
S mi fáj, kinn hagyni a padon.

Émile Verhaeren: Olyan szép szavakat

Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,
hogy az a sok virág, mely felénk hajolt,
szerelmes lett belénk, s kettőnk arcát keresve
közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.

Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,
mint a gyümölcs, amely túlérett már, lehull:
s hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,
s egymást szeretve hogy öregszünk szótlanul.

Körülölelt meleg hangod hulláma lágyan,
forró szived oly nyugodtan lüktetett,
s nem féltem volna már, ha látom a homályban
a kanyargó utat, mely sírunkhoz vezet.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Émile Verhaeren: E kérges télidőn

E kérges télidőn, mikor a napkorong,
mint lomha bárkaroncs, süllyed a horizonton,
komolyzengésü szép neved hosszan kimondom,
míg künn az óra mély ütése visszakong.

És újra mondom, és varázsa egyre mélyebb,
s ajkamtól dallama lassan szivemhez ér,
és íze lángolóbb boldogságot igér,
mint a legszebb szavak, amelyek bennem éltek.

Új hajnalok előtt s midőn az éj leszáll,
kiejtem a neved s idézem újra s újra,
de mondd, mily végső és hatalmas lázra gyúlva
mondom ki majd, ha az utolsó óra vár!

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Émile Verhaeren: A házban, hol szivünk

A házban, hol szivünk szerelme lángra lobbant,
s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,
ketten lakunk mi most, s az ablakokon át
rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.

S vannak napok, olyan vigasszal édesek,
s oly csenddel ittas és gyönyörű nyári órák,
hogy megállitom ott, a tölgyfa-ingaórán,
a gyors időt, amíg aranykorongja leng.

S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,
s a boldogság, ha jő suhanva s meglegyint,
szivedet hallja csak, s a szivemet, amint
ütésük hirtelen egy csókban összedobban.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

E. A. Housman: Fehér az út

Fehér az út, a hosszu út
holdfény-lepett pora:
fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

Rügyet se bont a tar sövény,
az árny mind néma, vak,
fenn kába hold, így járom én
a végtelen utat.

Mondják, kerek ez a világ
s indulj bár messze el,
csak menj tovább, mindig tovább,
s hazádba érkezel.

De míg az út, jaj! visszajut,
messze kell futnia!
Fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

/Ford.: Tótfalusi István/

Reviczky Gyula: A csillagok

Mi van a csillagokban, jó apám?
Tenger, havas hegy, ember is talán?
S akik ott laknak, mondsza, milyenek?
Gyöngék s halandók, mint az emberek.
Hisz azt beszélik, eddig úgy tudám,
Csillagba költözünk halál után.
Nem fűz az éggel össze semmi sem
Nincs út, mely minket oda felvigyen.
S mégis beh ragyogók, beh fényesek!
Nem ott kezdünk-e tisztább életet?
Égből tekintve földünk is ragyog:
De csak távolról, mint a csillagok.
S csillagja nemde van mindenkinek?
Mondd, jó apám, mint ismerheti meg?
Ó, balga kérdés, hóbortos álmok!
A csillagok nagy, végtelen világok.
Ég abroszán ki jártas vagy nagyon,
Mutasd meg, merre fénylik csillagom?
Mondom, leányom, semmiség vagyunk,
S nem több: parány a föld is, hol lakunk.
Sokszor hallottam, s magam is hiszem,
Ha csillag hull, emberhalál esik...
Ó, hogy ez önző, gőgös földi nem,
E törpe fajzat azzal kérkedik,
Hogy egy világ miatta megremeg,
Ha meghal, és bujában tönkremegy!
Még azt az egyet mondd meg, mennyire
Van a csillag himezte ég ide,
Hol annyi lángot látok fényleni?...
Oly távol, elméd el se képzeli.
Mondj együgyűnek, mégis kétkedem.
Lehet-e távol, mit szemem beér?...
Hozzád az ég közel van, gyermekem:
Magába' rejti gyermeteg kedély.

Reviczky Gyula: Salamon király álma

Zsidóknak bölcs királya, Salamon,
Tudósit összehívta egy napon,
S így szólt hozzájok: Álmot álmodám,
Lássam, megfejti-é a tudomány?

A hallgatag Jordánon lefelé
Siklott velem egy rozzant kis hajó.
A tájat sűrű párázat fedé,
S az ég nem volt derült, hanem fakó.
Lehunyt pillákkal úsztam csöndesen
Komor sziklák, homokpartok között
S aztán egy hangra fölnyitván szemem',
Ég s föld mosolygó mezbe öltözött.
Szelíd fuvalmak árja csókdosott,
Meg-meglibbentve ősz szakállamat.
A szellő nárdusillatot hozott,
Kőszikla is termett virágokat.
Oly fényes volt a táj, olyan meleg!
A fákon, földön nyílt a sok virág.
Láttam csodás nézésű szűzeket:
Közöttük rózsakeblű Jemimát.
Fürgén szökelltek, mint az őzikék,
Ő s Izraelnek többi lányai.
Titkos zenétől zengett a vidék.
Vágytam kikötni, partra szállani.
Kerestem a kormányt, az evezőt:
De két kezem sehol se lelheté.
Tündérmező ért új tündérmezőt,
És kis hajóm csak úszott lefelé.
Aztán sötét lett, s láttam új csodát!
Az égnek eltűnt napja, csillaga.
S ketten haladtunk csendesen tovább:
Én csónakomban és az éjszaka.

Ezt álmodám, s bármint hányom-vetem,
A nyitja hogy mi: meg nem lelhetem.
Setéten ül meg tompa fájdalom:
De a nevét, ah, meg nem mondhatom.
Szívemben érzem benntörött nyilát:
És balzsamot nem ad rá Gíleád.
Belém szorult a kínok tengere,
S nem sírhatok, bár sírnom kellene:
S míg álmom meg nem fejtitek, ti bölcsek:
Érzem, nem is fogok hullatni könnyet. -

Megfejtem én! - szól szép arcú Ahíja. -
Dicsőségednek nincsen semmi híja.
Amerre lépsz, magasztalás fogad,
S kőszikla is terem virágokat.
Hatalmad' érzi nyugat és kelet,
Ifjak s szűzek csak rólad zengenek,
Megfejtve álmod ily hamar vagyon. -
S szól a király: Könnyekre szomjazom! -

Megfejtem én, király, múlt éji álmod'! -
Szól most a csillagoknak bölcse, Szádok. -
A szép vidék, a bájoló zene,
A fürge tánc mi mást jelentene,
Mint a világ hívságos élveit:
Bölcsek, kik nem csábulva nézhetik.
Az evezőtlen sajka lebegése
Királyi elméd, melynek bölcsessége
Leküzdi bűnös gerjedelmeit,
S azt vallja, hogy hiúság minden itt.
Ezt mondják álmodról a csillagok. -
És Salamon nyög: Még se sírhatok! -

S föláll Nátán, szakálla mint a hó:
Hogy álmod mit jelent, nyilvánvaló.
A nap ragyog, a szűzek lejtenek,
Nyit a virág, de ó, már nem neked.
Öreg lelkednek nincsen lángja, színe:
Társid lemondás, bánat, éjmagány!
S a vágyak evezőjét elveszítve
Haladsz a vénség rozzant csolnakán,
Míg eltűnik előled a világ,
És sírod örök éjét hinti rád. -

Az agg király csak néz és nem felel.
Hervadt ajkáról sóhaj lebben el.
Arcát kezével lassan elfedi,
És megerednek néma könnyei.

Reviczky Gyula: Őszi rózsa

Őszi rózsa, őszi rózsa!
Vetkezik a rét, a róna,
S neked most van születésed,
Szomorúság látni téged.

Őszi rózsa, őszi rózsa!
Nem lesz eztán pásztoróra.
Haldoklik a fény, a lepke,
Ködben, árnyban ki szeretne!

Őszi rózsa, őszi rózsa!
Hajlik az év hervadóra,
Te is elhullsz, de anélkül
Hogy részed lett vón' a fénybül.

Kiss József: Nagy fekete erdő

Nagy fekete erdő sűrüségét járom,
Nagy fekete madár a kisérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése,
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.

Te fekete madár, sötét Gond, azt kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenkint vérem?
Bölcsőtől a sírig társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra - mikor válunk végre?

"Mit érnél te avval, ha el is hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna, felhője csak nyomna,
Örök szomorúság úgy is körülfogna..."

Kiss József: Tanács

Ember ne lássa könnyeid hullását,
Lélek ne sejtse lelked vívódását,
Egyedül vívtad kegyetlen csatádat,
Minek mutassad sebeid másnak?

Mikor az éji árnyak összerengnek,
Miken hatalma nincs földi szemnek:
Vánkosod csücske egyetlen barátod -
Az el nem mondja, hogyha sírni látott.

Reviczky Gyula: Szerelmi epilóg

Ez az utolsó dal tehozzád
Aztán elnémul ajkam.
Szívemet vágyak nem kínozzák:
Lemondok egy sóhajban.

Mulandó minden, ah, belátom:
Az ifjúság s a szépség,
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadva meddig élsz még?...

Ó, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmát kinevettem!

Azóta elszállt ifjúságod:
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájáról a virágok
Egymás után lehullnak.

Te megviselt szív, légy nyugodtan:
Meddő vágynak mi haszna?
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra.

Mit ér tűnődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó:
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!...

Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Míg ajkam egy betűt rebeghet:
Jóságod lelked' áldja.

Sóhaj, búcsudal, szép rímbe' vidd meg,
Mi van sorsomban írva:
Szívem más névre nem nyílik meg,
Emmával tér a sírba.

Kiss József: Sherezáde

Sherezáde! meséknek, éjnek asszonya!
Hova lett mosolyod, meséid hova lettek?
A káprázatok, a kéjek, a lángok hova?
És rügybomlása a tündérkikeletnek?
Sherezáde, kit Múzsának keresztelt a pogány,
Oh, mért hagysz magamra életem alkonyán?

Beludzsisztán gyöngyeit nem fűztem-e nyakadba
És Shirász rózsáit fürteid közé?
Volt-e lelkemnek kivüled gondolatja
És vágya, melyre nem szépséged ösztönzé?
Te voltál nekem egy élten át az élet:
Ha mégysz, jobb részem távozik te véled.

Nem adtam-e cserébe önkényt oda érted
Mind, mi után lohol, törtet a tömeg?
Nem vállaltam-e örök szegénységet
Sherezáde, csakhogy téged ölelhesselek?
És most, hogy enyhülést keresnék a dalban:
Sherezáde - nincs! se mélyben, se magasban.

Sherezáde! én sejtem a nagy éjszakát,
Mikor a szín nem szín s a csillag fénye bágyad,
S azt nélküled, egyedül virrasszam át
S ne lássam tündöklő mennyei orcádat?
Vak Milton szemére reáborult a hályog,
De téged Sherezád', látott, mindvégig látott...

Maradj velem, ne hagyj el, te színes világ!
Mely levegőm volt, melyben fogantattam:
Káprázatok fénye, te szép Sherezád!
Hints rám, ami szín van a szürke alkonyatban.
A nap ott bukdácsol már túl a hegyen,
Utolsó csókom is a tied legyen.

Kiss József: Borongás

Titkos szerelmem, édes szép virágom,
Ha szél sóhajt a zörgő száraz ágon,
Eljössz-e hozzám a hűs éjszakákon?

Meglátogatsz-e még egy röpke percre,
Borongó kedvem rózsaszínre festve,
Utolsó álom, haldokló szerencse?

Vagy elpártolsz, mint minden e világon,
És elmosódol, mint a madárlábnyom,
Mit befújt a szél vagy elnyelt a zátony?...

Kiss József: Eredj aludni!

/Forrás: bekesiromak.co.cc/

 

Eredj aludni, jó öreg cigányom,
Szürkül a hajnal, rád fér egy kis álom,
Lustább a karod, csámpásabb az ujjad,
Ha tudsz is nótát, de nem tudsz már újat -
Eredj aludni, jó öreg cigányom!

Akiknek húztad a tenger éjszakán:
Hol vannak? hova lettek? Egymás után
Kidűltek rendre. - Meghaltak, elnyűttek,
Akik ujjongtak égő nyirettyűdnek,
Akiknek húztad a tenger éjszakán.

Nincs rózsa számodra, nincs asszonymosoly,
És árva a könny, mely hegedűdre foly.
Szürkeség minden! A hajnal és az ég
Egy lelketlen, színtelen, színvegyülék -
Nincs rózsa számodra, nincs asszonymosoly.

S hej ez a csárda - aki kieszelte!
Mit ér, hogy most már ki is van meszelve?
Pokróca selyem, rezes a ládája,
Mégis oly komor, akár a gazdája.
Hej ez a csárda, aki kieszelte!...

Eredj aludni, jó öreg cigányom,
Szürkül a hajnal, rád fér egy kis álom,
Lustább a karod, csámpásabb az ujjad,
Ha tudsz is nótát, de nem tudsz már újat -
Eredj aludni, jó öreg cigányom!

Kiss József: Az örök szépnek

Az örök szépnek, az örök ifjúságnak
Utolsó álmát veled álmodom,
Te elmúlhatsz, te elhervadhatsz másnak:
Én hervadásod látni nem fogom.

A szellő, melyre a te kelyhed bontod,
Melytől szépséged telje teljesül:
Éltem fájáról az utolsó lombot
Rázza le lassan, kérlelhetetlenül...

Te, válladon a királyi palásttal,
Bevonulsz büszkén, diadalmasan,
Míg engemet a tulsó kapun által
Már kifelé visz magányos utam.

József Attila: Ködből, csöndből

Nem várom már az életet,
vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész,
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég,
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom,
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok,
mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
de nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
s egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,

akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog,
én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen:
mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a holdig,

föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

megátkoz ebtartót, ebet
s legelőször is engemet.

Reviczky Gyula: Emléked, mint virág a könyvben

Emléked, mint virág a könyvben,
Veszíti színét, illatát.
Gyakorlom szívem' a közönyben,
Egykedvűen gondolva rád.

Idő, távolság áll közöttünk,
Mit sóhajtunk egymás után!
Én azt hiszem, most összejönnünk
Nekünk még jobban fájna tán.

s ha olvasnám, hogy férjhe' mentél,
Most, túl az élet tavaszán,
Vagy ami rosszabb tréfa ennél,
A síré lettél, drága lány:

Mint akinek van nevelése,
Siratnálak szokás szerint:
S aztán, más nő szemébe nézve,
A régivé lennék megint!

Falu Tamás: A szív

A szív, a szív sosem pihenhet,
Este, ha fáradt, le nem fekhet,
Sohasem mehet szabadságra,
És vasárnap sincs soha zárva.

A szív az élet országútja,
Rajta vonul át zengve, zúgva.
Békességet hiába áhít,
A sors benne vívja csatáit.

A szegény szív végül nagy seb lesz,
Fájdalma folyton hevesebb lesz,
Kis reményt kap csillapítóul,
S akkor is fáj, amikor gyógyul.

Kosztolányi Dezső: A hídon

Húszéves voltam és egy éjjel
tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, mely tűzzáporba lángolt,
alant zokogtak a habok
s egy téveteg hajó a vízben
hintázva ballagott.

És én megálltam álmodozva
a lüktető mélység felett,
fejem a hídkarfára nyomtam,
szájam sírástól reszketett.
Szellő bujálkodott a habbal,
beszélt a víz susogva, halkal,
titokzatos, bús volt az éj
s a selymes és szagos víz árja
hullámos, tiszta, mély.

Ma is emlékezem az éjre,
üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
eltűnt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sírni kezdtem,
agyamba nyilalt hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre
s elém tűnik-e majd igézve
e híd, e hab, e tűz-virág
s az éj, amelyre a sugár szőtt
vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet,
megrogyva, búsan, társtalan?
S mint látom a híd-bolton álló
húszéves ifjú, enmagam?
Sírok, avagy csak ámulok tán
a könnyű perc hamar lefolytán?
Vagy tördelem eres kezem
s a habzenére, lángözönre
nem is emlékezem?

Ki tudja?...Mostan is gyakorta
úgy rémlik, mint egy költemény
az én sírásos, nyári éjem,
az én könnyes álom-regém.
Olyan, mint egy ezüstös álom,
mely ifjan hullt a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
én voltam-e?...

Kosztolányi Dezső: A sírok vonaglanak

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,
nagy, ismeretlen földeken
énrólam álmodik egy ember,
vár, felzokog s hív szüntelen.

Talán szeret. Megérzi lelkem,
ha lopva jő az alkonyat
s a tág, nagy kék ég tükörében
sápadva látja arcomat.

A régi századok hatalma
gyakran legörnyeszt és leüt.
Bús, vézna árnyak légióit
látom rohanni mindenütt.

Tán messze, máshol a ködös múlt
zokog a szemfedő alatt,
késő reménnyel hív ölébe
és a sírok vonaglanak...

Kosztolányi Dezső: Keresztúton

1

Sürgöny

Tán most esik meg éppen...Borzalom.
Röpül a vészhír a kis szikra szárnyán.
Egy pillanat s már száll, minthogyha látnám
az éjbe rezgő vékony fonalon.

Vadul süvölt mérföldek tengerén,
felnyög az ismeretlen, éji róna
s a szikra, mint a puskacső golyója,
szívembe forog s fut, rohan felém.

Köröttem zűrzavar, sötét csoportok,
az arcom elsötétül, szám fehér,
meredten állok. És a hír elér.

2

Holnap

Az utca árnyán gubbasztok. Derül.
Fagyos szelek zúgnak, vacogva félek
s szeretném megragadni még az éjet,
de jő a holnap kérlelhetetlenül.

Vak sejtelem, hagymázos félelem
csap lázban égő, fájó homlokomra,
valami súgja, hogy még meghalok ma,
és futni vágyom bőszen, esztelen.

Kék szikra serked az ég peremén,
egy láthatatlan árnyék karja megkap,
jön a derűs ma s meghalt már a tegnap.

Múl az idő s csak állok tétlen én,
a fény a tájon nagy csíkokba szétfolyt
s a tarajos ég arca csupa vérfolt.

Reviczky Gyula: Magány

Nevedet még alig gagyogtam,
Mégis már jól ismertelek,
Nap fényiben, sötét sarokban
Borongó árnyad reszketett.
Te vettél át, midőn megszülettem,
Kis bölcsőmet te ringatád,
Bús dajkadal gyanánt fülemben
Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,
Magány? Karöltve jársz velem.
Bolygok, mindig sötétben, árnyban:
Szülőföldem' sem ismerem.
Bús télidőn családi fészek
Védő melegje nem fogadt:
Anyai csók, epedtem érted,
S leltem közömbös arcokat!

Más gyermek anyaölbe fogva
Csitúl el, hogyha könnyezik!
Az én szemem sivár homokra
Hullatta forró gyöngyeit.
Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam
Lett volna, a sötét magány.
Egy sírra hullt, hogy azt se lássam:
Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt: újra éledt
Virág a földön, lomb a fán:
S kit izzó vágyak perzselének,
Szomjam' csak én nem olthatám.
A féreg is meglelte párját,
Virág ölén szeretkezett:
Én akkor voltam a legárvább,
Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,
De hajh, nem leltelek sehol!
Csak azt láttam, hogy a világnak
Gyönyöre, fénye éjbe foly.
A mozdulatlan, komor árnyban
Olvastam ezt a mondatot:
Neked a napban is homály van,
Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Ó, gyászos árny, hát sose lészen
Nyugalmas, nyájas otthonom?
Igaz barátom, feleségem,
Olyan, ki lelkemmel rokon?
Hiszen nincs szív, hogy ne találja
Meg sorsa mását, részesét!
Csak az enyém maradna árva,
Magános, gyászoló, setét?

Küzdjek közönnyel, félreértve
(Van-e magány irtóztatóbb?),
És könnyet ontsak a szemétre,
Mint Jehova szolgája: Jób?
Az élet gyors hullámverését
Epedve halljam, mint a rab:
S az életszomj, a lelki éhség,
Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.
Azért magány a végzeted,
Mert titkon, öntudatlan' érzed
Hogy e tömeg közt nincs helyed.
Avagy ki óhajt oda menni,
Hol a virág is sárba' nyit?
Ahol varangyot költenek ki
Ó, égi nap, sugaraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,
Kik úsznak itt a felszinen:
Pusztába rejtőznél, ugy érzed,
Hogy ott élj vadmézen, vizen.
Pusztába, mert ott csúszva-mászva
Kutyák a koncot nem lesik:
Mert ott nincs sujtva, megalázva,
Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek
Lefoszlanak rólad ott:
Szennyüktől megtisztulva, lelked
Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szívek nehéz erényét,
A lemondást gyakorlanád,
És Nirvánával így cserélnéd
Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap' eljövén az óra,
Mely egyszer üt mindenkinek:
Megtudnád, álmok álmodója,
Hogy élni szép, de halni szebb.
Nap szórna fényt haló szemedbe,
Rád hullna hervadó virág,
S a lombok közt szellő rebegne
Fölötted halkan gyászimát.

Falu Tamás: Mint az emberek

Ott a fák most őszi színben állnak,
Sárgák, rőtek, lilák, aranyak,
Termében a pompás őszi bálnak
Dideregnek bújó nap alatt.
Cincog már a szél sunyi bandája,
A dallamban vigyorgó vihánc,
Rázendít már, érzik, nemsokára,
S megkezdődik a vad őszi tánc.

Összébbhúzódnak az utcák, a házak,
Melegítik egymást legalább.
A kémények füstölögve pipáznak,
A kályhákban fogy a fahasáb.
A férfiak fegyvert töltögetnek,
Ők, a vadra éhes férfiak...
Az asszonyok halkan kötögetnek,
Míg pamutjuk tűnt álmot sirat.

Hivatalban hevernek az akták,
A kamrákban rágcsál az egér,
A szobákat őszi gondok lakják,
Néhány elszáll, aztán visszatér.
Mintha a nyár bús koporsójába
Valaki szögeket verne még,
Az elhagyott sétatér porába
Kopognak a barna gesztenyék.

Ahol annyit ültem, a kis padra,
Most hullik egy fáradt falevél,
S egy másikat gyorsan leszakasztva,
Épp melléje ülteti a szél.
A két levél ül a padon csöndben,
Rejtett szívük titkon megremeg,
Mind a kettő aztán légbe röppen,
S úgy elválnak, mint az emberek.

Falu Tamás: Madáretető

A télből madár száll elő,
Várja a madáretető.

Várja a madáreleség,
Zsíros, faggyús sokféleség.

Örülök annak, kis madár,
Hogy kertemben lakoma vár.

Itthon vagy a tar fák alatt,
Nem bántasz, én sem bántalak.

Orvtervet nem forral agyunk,
Látod, mi emberek vagyunk.

Falu Tamás: A csillag fönn van

A csillag fönn van még az égen,
Melyet neked ígértem régen.
Már nem tudom lehozni, látom,
Bármeddig élek a világon.

Már nem nézünk a végtelenbe,
Már kevesebb is elég lenne,
S csak azt adhatnám elmenőben,
Amit az élet elvett tőlem.

József Attila: A Paradicsom életté lesz

A fák megálltak mozdulatlan,
a vizek nyugtalanok lettek,
különös zaj támadt a kertben,
valami bántotta a kertet.

Egy hattyú énekelt és úszott
hullámos, karcsú lebegőben,
énekelt, úszott s hirtelen csak
meghalt ott fönt a levegőben.

A fűszálak elszomorodtak,
kis homlokukat eltakarták,
a bogarak szivére köd jött
s a fűszálakat összemarták.

Éhes lett minden, a virág is,
melyet jószagú szellő ápol,
a harmatból a légy kimászott
s isten eltűnt trónusáról.

Fellegbe ment, hogy majd a porban
megsirassa szép, álnok testét.
S két ember - átkozták már egymást
s zokogva már egymást keresték.

József Attila: Ezüst élet

1

Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is
meg a halottak, meg a rétek.

Győzni épp oly szép, mint a virág,
de én most céltalan lődörgök,
vagy esőt hallgatok szobámban
s nagyon hallgatok én, ha dörgött.

Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
bárha a győzők ti maradtok -
zászlótok is ezüstté őszül
s egyszerre győzni is elfáradtok.

Csatazaj mögött eljön halkan
hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhők
meg a halottak, meg a rétek.

2

Nagy csöndű, komoly kísértet kísér
s hová lépek, kibú a föld alól -
az árnyékom, mely mindenütt követ
s találkozunk is egyszer valahol.

Olyan szép dolog elfáradni és
pihenni, mit nem ad se harc, se más,
kedves árnyékban leheverni, le
s bennünk eleve ott a fáradás.

Bennünk eleve ott a fáradás,
mely a szűz hónak testvére lehet -
ha nagyon fázik már a föld, lehull,
csak hull a hó s új tavaszig befed.

Egy télestén a földet csendesen
betakarta a fáradtság, a szent,
az én szavammal együtt, hisz az is
végtelen hideg világban kereng.

Reviczky Gyula: Útközben

Mint valami látomány
Nyári napnak alkonyán,
Útad' állja hallgatag'
Egy mosolygó nőalak.

Egyszer néz csak rád s megejt:
Egyszer, aztán elfelejt.
Az a perc, mely megleli,
Első, végső, egyszeri!

Kerülöd egy élten át:
Több sugárt nem hint reád
Az a bűvös lánykaszem
Soha, soha, sohasem!

Visz az élet szekere
Tavaszodból kifele,
Kedves arca mosolyát
Viszi tüskén-bokron át.

Ki-kivillan kék eged,
Piros rózsa rád nevet,
Néha ég s föld összefoly:
De te meg nem állsz sehol.

Falu Tamás: Tücsök

Tücsök van a házban,
Egész éjjel cirpel,
Egyszerű az ének,
Nincsen benne gikszer.

Egyszerű az ének,
Ahogy Isten adta,
Egyszerű a tücsök,
Mint a házigazda.

Isten hozott, tücsök,
Daloljunk hát ketten,
Földtől elfordulva,
Ég felé meredten.

S ha közülünk egyik
Majd szótlanná válik,
Zengjen kettő helyett
A megmaradt másik.

József Attila: Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd,
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Reviczky Gyula: Mulandóság

Hulló levéllel besöpörte
Az őszi szél az útakat,
Mint a ligetnek üde zöldje,
Minden mulandó, hervatag.

Az ember visszatér a porba:
A hű szívektől elszakad.
Örök válás, búcsú a sorsa:
Mind elmúlik az ég alatt.

A forró szív kihűl, s ha végre
A múltak sírjává leszen:
Az emlék reszkető kezével
Gyujt neki mécsest csöndesen.

Mert ennek nincsen hervadása:
Él és virraszt a sír felett.
Ez rejti özvegy fátyolába
A bús arcú enyészetet.

Azért, ha vesztettél barátot,
Hullasd sírjára könnyedet:
Ha kedvesed' mély sírba zárod,
Sírj, sírj a drága hant felett.

Keresd fel könnyel és virággal
A csendes, jó halottakat:
Hogy majd, ha síri fád beárnyal,
Téged is megsirassanak.

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
a vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
tavasz van! Nézd, hogy karikázik
mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szived, elő a rügyekkel -
a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Reviczky Gyula: A tenger-patakról

Langyos szél kezdett fújdogálni,
Mely lesöpörte a hegyek havát.
Az égen bárányfelhők kergetőztek,
S a földön mint árnyékok elsuhantak.
Bilincseit lerázta a patak,
S dagadva a hegyek vizétől,
Ellepve bokrokat, fatörzseket,
Mindig föllebb, mindig föllebb
Hajtotta habjait.

Egy fecske szállt a partra, hogy sarat
Vigyen fészkéhez. A patak sóhajtott:
Boldog madár! Te szabadon repülhetsz,
Ameddig elvihetnek szárnyaid.
"Tengerről jöttem most is - szólt a fecske -,
Az éggel összeérő óceánról.
Hová a fényes nap meghálni jár,
S mely a pogány ajkát imára nyitja."

Irigységtől tajtékzott a patak,
S türelme fogytán, lázasan, kevélyen
Csapkodta partjait,
S ilyenkép' fortyant fel habzó ajakkal:
Mit, én itt hajtsak malmokat?
Híd-terhet hordjak hátamon?
Engedjem, hogy a molnár megcsapoljon,
Hogy mosdatlan parasztfiúk
Fürödjenek hullámaimban,
És megláboljanak vén asszonyok?
Hagyjam, hogy az egész falu
Énbennem mossa szennyesét?
Hitvány, ki tűri! Én nem engedem.
Tenger leszek!
Tenger vagyok már!

És zabolátlanul kiöntött:
S ameddig eljutottak habjai,
Ínséget, pusztulást hoztak magukkal
Eláztatták a zöld vetéseket:
A gazda jó reményét tönkretették,
S a munkás pórnak házi tűzhelyét.
A patakot szidták mindenfelé,
S a jámbor nép fohászkodott az Úrhoz:
Hárítsa el fejérül e csapást!

Nyár lett. A nap forró sugárt
Nyilazott sűrűn a patakra,
S keskeny medrébe űzte vissza, vagy
Felitta lassan szomjas ajakával.
S hol azelőtt tengert látott az utas,
Kígyók, nadályok úsztak mindenütt,
S undok békák csoportja brekekézett.

Tengervágyáról a patak letett.
Malmot hajtott megint türelmesen:
Viselte a súlyok csapásait,
S megúsztatott birkát, csikót, lovat.
Szelídke habveréssel folydogált,
S megfogyva tűnt el a Dunába végre,
Név nélkül, mint szerény patak.

Reviczky Gyula: Falun

1

Búsan, összetörten
Megint idejöttem,
E meghitt magányba:
Gyógyírt tőle várva.

Egyedül hallgassam
Szívem dobogását:
Elvérezni lassan,
Emberek ne lássák.

Bánt az utcalárma,
Az a hajsz előre.
Kedves falum árnya,
Te rejts el előle!

Vagy ha már nem adhat
Falum se nyugalmat,
Te rejts el előle,
Falu temetője!

2

Régi utcák, régi házak:
Régi arcok, újra látlak!
Levegőtök' szívom ismét,
Alig bírok válni innét.

Száz bajommal nem törődöm:
Elmerengek, eltűnődöm:
Itt szeretnék megpihenni,
Mindörökre rejtve lenni!

Az erdőben, a magánnyal
Összeolvad lelkem árnya:
Mint a vad, ha megsebezték,
Elbúvik, úgy várja vesztét.

3

Susogjatok, ti koronás fák!
Virágok, illatozzatok.
Csak ti ne legyetek mogorvák,
Azért, hogy én oly bús vagyok.

Kik valaha lepkéket űzni,
Lányért epedni láttatok:
Majd egykoron halk zizegéssel
Jelentsétek, ha meghalok.

Falu Tamás: Egy padon ülő

Egy padon ülő párban
Néha magunkat látjuk,
Mintha mienk lett volna
Tündöklő boldogságuk.

A mi szavunkat mondják
Áhítattal egymásnak,
Elkopott szavainkkal
Egymás szívébe ásnak.

A mi szavunkat mondják,
A régen eldobottat,
S egyszer talán most hulló
Könnyeinkkel zokognak.

József Attila: Az erdőben elülnek...

Az erdőben elülnek már a varjak
és lelkemben a sötét gondok is,
szűz Hold csókolgat száz rügyező gallyat
s ujult szerelmet fehér arcod is.
Most minden: erdő, rét s az ég is hallgat.

S hallgatnak most a büszke dalok is.
De vége lesz a csodás végtelennek
a Nap, a küzdelem kikél s hamis
gondok, varjak szöllőkre, szivre kelnek,
a zöld lehull és véle álmom is.

A hajsza jön, a hajsza krajcáros, bús
s az estét várom: új holdat teremtek.
Isten vagyok s a leghitványabb koldus!

József Attila: Ad sidera...

Anyám, ki már a messzi végtelen vagy
s nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint,
nem sáppadsz el, ha szűkös este int,
hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.

Anyám, ki már a néma végtelen vagy
s borús szemed fiadra nem tekint,
ó, meg ne lásd az ólom öklű kínt -
miatta zúg e tört, betegre vert agy.

Anyám, falat kenyért sem ér az élet!
De nagy hitem van s szép jövőnek élek:
Ne ordítson pénzért gyerektorok.
S tudjon zokogni anyja temetésén.

S ne rúgjon még az Ember szenvedésén
a Pénz.

József Attila: Istenjárás

Az Úristen minket nagyon szeret,
minket mindennap látogat,
nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
s egy-két magyar szív néha megszakad.

Isten-járás van, csöndesek legyünk.
Valaki bús dalokat dalol,
tudom kicsoda: ő az, énekel,
csak énekelget bennünk valahol.

Hangja úgy búg, mint a nagy harangé,
szeme vak, mindent eltipor.
"Úristen, szeress, de eredj innen,
vendégre nem vár vig halotti tor."

Az Úristen minket nagyon szeret,
minket mindennap látogat,
nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
s egy-két magyar szív néha megszakad.

József Attila: Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete,
kiszítta régen már a nap heve,
fogatlan szája bús sóhajüreg,
oly csöndes néni és olyan öreg.
Fonnyadt karjával multakat ölel,
halálra vár s az tán sosem jön el.
Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
sovány kezével lassan elmotoz,
szentképet s egy fényképet nézeget -
öregkorát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.
Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
öreg királynő bú-trón tetején.
S úgy elfárad míg a templomba ér,
de elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
letérdel ott a bús hideg kövön
s ha van öröm, úgy néki ez öröm.
Lakán is ott borong a ború,
falán sok szentkép, néma koszorú.
Macskája vén, már régen nem dorombol.
S az öreg anyó olyan szomorú.

Reviczky Gyula: Üres napokban

1

Ezek a pettyhüdt, fáradt, lomha percek
Szivemre mint lidércek nehezednek.
Érzem, ahogy lassankint öldösik,
Csontombul a velőt kiszörpölik,
Hogy türelmetlenül és bosszúsan
Gyakran könyörgök: Verj meg, ó, uram!
Hadd sírjak égető vérkönnyeket,
Sötét hajam' a bú őszítse meg,
Lássam, hogy lelkem rongyokká szakad,
S roskadjak össze ennyi kín alatt.
Üldözzön átok, kacagás a sírba,
Dobáljanak meg kővel engemet:
De legyen aztán rólam is megírva:
Viharban élt, a villám ölte meg!

2

Kinek nyomor ringatta bölcsejét,
Ki mindig félkegyelmen éldegélt,
Semmit se vesztett, mit méltán siratna:
Nem szenved az, szüksége nincs vigaszra.
De koldús szívvel, jövőben se bízva,
A kincses múltat sóhajtozni vissza,
Bánkódva, elhagyottan, egyedül,
Álmodni régi örömek felül:
Hurcolni szebb idők emlékeit:
Nem bírja szívem és elvérezik.

3

Csak múljatok, csak múljatok,
Ti meddő, szomorú napok.
Kiállom én az éjszakát,
Ha nem is látom csillagát.

Ábrándvilágom rég fakó:
Reményem összetört hajó -
S szivemet, mint kéklő hegyet,
Sűrű, nehéz köd ülte meg.

Ez egyhangú homály, e köd
Oly jó, mert legalább beföd.
Nem látni, hogy szívem sajog:
Nem tudni, bús miért vagyok.

Csak múljatok, csak múljatok.
Ti meddő, szomorú napok.
Örökké nem tart semmi sem:
Szivem is végre megpihen.