Tavaszúton, délidőben.
Volt egy álmom, mintha fényképet néztem volna,
Láttam Jézus Krisztust a földre szállni.
Egy hegyi lejtőn közeledett
Újra gyermekként,
Hancúrozva hentergett a fűben.
Letépte a virágokat, hogy aztán szélbe szórja őket.
Messzire hallatszott a nevetése.
Visszaszökött az égből.
Annál már jobban ide tartozott, hogy mímelje:
A Szentháromságban ő a második személy.
A mennyország csupa kulissza volt, elidegenülve
Virágoktól, fáktól, kövektől.
Az égben mindig komolykodást vártak el tőle,
S koronként újra meg újra emberré kellett válnia,
Hogy rendre keresztre feszítsék, s ő haldokolt
Fején a töviskoszorúval,
Nagyfejű szögekkel átütött lábakkal,
Derekáról rongy csüngött alá,
Olyasféle, mint a bennszülöttek ágyékkötője régi képeken.
Még az sem adatott meg neki, hogy úgy legyen apja és anyja,
Mint a többi gyereknek.
Az apja két személy volt...
Az egyik egy József nevű öreg ácsmester,
Aki nem is volt az édesapja,
Míg a másik egy jámbor galamb képében jelent meg,
A földkerekség legfurcsább galambjaként,
Mert nem erről a világról származott s végül is galamb se volt.
Az anyja meg úgy fogant meg, hogy előtte még férfit sem ölelt.
Nem asszony volt, csupán egy bőrönd,
Amelyben Krisztust a földre küldték,
Sorsául akarván, hogy ő, aki csak anyától született
És apja soha nem volt, tisztelje, szeresse szüleit,
Cselekedjen jót és hirdesse az igazságot!
Egy napon, amikor Isten éppen elszunyókált,
És a Szentlélek százfelé röpdösött,
A csodák ládikájához osont, és kicsent belőle hármat.
Az elsőt arra használta, hogy senki meg ne tudja: elszökött
A másodikkal örökre emberi gyermekké varázsolta magát.
A harmadikkal megalkotta a mindig kereszten
veszteglő Krisztus korpuszát.
S odahagyta az égben,
Hadd szolgáljon példaképp a többieknek.
Aztán menekülve elindult a nap iránt,
És a földre ereszkedett az első sugáron, amit elkapott.
Ma a falumban él velem.
Helyre kis kölyök, nevetős és természetes.
A kézfejével törli meg az orrát,
Beletrappol a víztócsákba,
Letépi a virágokat, gyönyörködik bennük majd elunja őket.
Kővel dobálja a szamarakat,
Gyümölcsöt lop a kertekből,
És sírva, visongva menekül a kutyák elől,
S a pórnép legnagyobb mulatságára,
Tudva, hogy ezt nem szeretik,
Úgy csintalankodik a lányokkal,
Akik fejükön korsóval
Csapatosan riszálnak végig az úton,
Hogy utánuk fut,
És föllebbenti a szoknyájukat.
Sok mindenre megtanított engem.
Arra is, hogyan közelítsek a világhoz,
Felfedi előttem a virágok titkát,
Megmutatja, milyen különleges lények a kövek,
Ha az ember a kezébe veszi
És figyelmesen tanulmányozza őket.
Az Istenről rosszakat mesél.
Azt mondja, olyan, mint egy meszesedő agyú, beteg vénember,
Aki mindig harákol s földre sercint,
És illetlen dolgokat mondogat.
Szűz Mária pedig az örökkévalóság
délutánjain harisnyát kötöget.
A Szentlélek a csőrével tollássza magát,
Odafészkel a székekre s olykor rájuk is pottyant.
Odafönt a mennyben legalább akkora a maradiság,
mint idelent az Egyházban.
Azt mondja, Isten semmit nem fog fel
A mindenségből, amit teremtett.
"Ha ugyan ő teremtette, amiben kételkedem" -
"Állítja például, hogy teremtményei az ő dicsőségét zengik.
Nem zengenek azok semmit.
Ha énekelnének, dalnokok lennének,
Ám a lények csupán léteznek,
Ezért nevezik lényeknek őket."
Amikor belefáradt az Úr szapulásába,
A Kisjézus elszunnyadt,
Az ölemben vittem hazáig.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Együtt lakunk a házamban, fönt a dombon.
Ő az Örök gyermek, az isten, aki hiányzott.
Ő az, aki üde természetességgel emberi,
Ő az isteni, aki mosolyog és játszik.
Ezért tudom teljes bizonyossággal,
Ő az igazi Kisjézus.
A már szinte istenien emberi gyermek,
Betölti mindennapjaim,
Ezért, hogy folytonos költői ihlet izzítja életem,
S a világ legapróbb rezdülése is
Bennem csodává nagyul,
Ezért, hogy a legparányibb hang, bármi nesz is legyen,
Olyan, mintha ő szólítana.
Az Új Gyermek, aki velem lakik,
Nekem nyújtja az egyik kezét,
A másikat a mindeneknek.
És megyünk hárman a rendelt úton,
Szökdécselve, énekelve, nevetve,
Élvezvén a közös titkot,
Azt, hogy tudjuk, járjunk akármerre bár,
Nincs titok a világon
És megtérül minden fáradozás.
Az Örök Gyermek jelenvalósága áthat engem.
Látásomnak az ujja mutat irányt.
S hogy játékosan meg-megcsiklandja fülem,
A hangokra még örömtelibb a kitárulkozásom.
Mondhatom, összeillünk remekül,
Akárhol legyünk is,
Mert soha nem egymáson járatjuk az agyunk,
De együtt élünk ketten,
Olyan bensőséges harmóniában,
Mint a jobb meg a bal kéz.
Esténként eljátszogatunk a lépcsőn
Az öt kövecskével,
Komolyan, miként az egy istenhez meg egy költőhöz való,
Mert mintha mindegyik kő
Önmagában egy egész Világmindenség volna,
Hát vigyázni kell,
Nehogy lehulljon a földre.
Aztán mesélek neki az emberiségről.
Kétkedőn mosolyog, nem hisz a fülének.
Nevet a királyokon s azokon is, akik nem királyok.
Nehéz szívvel hallgatja, amikor a háborúkról beszélek,
A pénz hatalmáról, és a hajókról,
Amelyek a tengereken füstköddel feketítik el a szemhatárt,
Mert tudja, mindezek mennyire talmiak, hiányzik belőlük
Az éltető igazság, a bimbót virággá fakasztó,
A napban is úgy ott lakozó, hogy
Sugarai hegyet, völgyet formálni képesek
S közben szemfájdítón szikráznak a meszelt falakon.
Amikor elálmosodik, ágyba dugom.
Felkarolom s viszem a hálószobába,
S mintha egy nagyon tiszta és természetes
Anyai szertartást követnék,
Óvatosan meztelenre vetkőztetem.
Bennem alszik, a lelkemben.
Néha felriad éjszaka,
És játszik az álmaimmal.
Néhányat fejtetőre állít,
Némelyikből tornyot épít,
Megtapsolja magát,
S álmomban rákacag az álmomra.
- - - - - - - - - - - - - - -
Ha majd meghalok, kisfiam,
Hadd legyek én a legkisebb fiú.
Vegyél föl a nyakadba
És vigyél be a házadba.
Vedd le rólam elnyűtt emberlétem súlyát,
Fektess az ágyadba.
S ha felébredek, mesélj nekem,
Hogy visszaaludjak.
És add nekem az álmaidat, hadd játsszak
Amíg megszületik a nap,
Amelyikről te tudni fogod, hogy ez ama a nap.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Íme az én Kisjézusom története.
Világos és áttekinthető
Miért ne lehetne hát igazabb
Mindannál, amit a filozófusok gondolnak,
Mindannál, amit a vallások tanítanak?
/Ford.: Döbrentei Kornél/
/Forrás: A nyájak őrizője és más versek/
