Zsidóknak bölcs királya, Salamon,
Tudósit összehívta egy napon,
S így szólt hozzájok: Álmot álmodám,
Lássam, megfejti-é a tudomány?
A hallgatag Jordánon lefelé
Siklott velem egy rozzant kis hajó.
A tájat sűrű párázat fedé,
S az ég nem volt derült, hanem fakó.
Lehunyt pillákkal úsztam csöndesen
Komor sziklák, homokpartok között
S aztán egy hangra fölnyitván szemem',
Ég s föld mosolygó mezbe öltözött.
Szelíd fuvalmak árja csókdosott,
Meg-meglibbentve ősz szakállamat.
A szellő nárdusillatot hozott,
Kőszikla is termett virágokat.
Oly fényes volt a táj, olyan meleg!
A fákon, földön nyílt a sok virág.
Láttam csodás nézésű szűzeket:
Közöttük rózsakeblű Jemimát.
Fürgén szökelltek, mint az őzikék,
Ő s Izraelnek többi lányai.
Titkos zenétől zengett a vidék.
Vágytam kikötni, partra szállani.
Kerestem a kormányt, az evezőt:
De két kezem sehol se lelheté.
Tündérmező ért új tündérmezőt,
És kis hajóm csak úszott lefelé.
Aztán sötét lett, s láttam új csodát!
Az égnek eltűnt napja, csillaga.
S ketten haladtunk csendesen tovább:
Én csónakomban és az éjszaka.
Ezt álmodám, s bármint hányom-vetem,
A nyitja hogy mi: meg nem lelhetem.
Setéten ül meg tompa fájdalom:
De a nevét, ah, meg nem mondhatom.
Szívemben érzem benntörött nyilát:
És balzsamot nem ad rá Gíleád.
Belém szorult a kínok tengere,
S nem sírhatok, bár sírnom kellene:
S míg álmom meg nem fejtitek, ti bölcsek:
Érzem, nem is fogok hullatni könnyet. -
Megfejtem én! - szól szép arcú Ahíja. -
Dicsőségednek nincsen semmi híja.
Amerre lépsz, magasztalás fogad,
S kőszikla is terem virágokat.
Hatalmad' érzi nyugat és kelet,
Ifjak s szűzek csak rólad zengenek,
Megfejtve álmod ily hamar vagyon. -
S szól a király: Könnyekre szomjazom! -
Megfejtem én, király, múlt éji álmod'! -
Szól most a csillagoknak bölcse, Szádok. -
A szép vidék, a bájoló zene,
A fürge tánc mi mást jelentene,
Mint a világ hívságos élveit:
Bölcsek, kik nem csábulva nézhetik.
Az evezőtlen sajka lebegése
Királyi elméd, melynek bölcsessége
Leküzdi bűnös gerjedelmeit,
S azt vallja, hogy hiúság minden itt.
Ezt mondják álmodról a csillagok. -
És Salamon nyög: Még se sírhatok! -
S föláll Nátán, szakálla mint a hó:
Hogy álmod mit jelent, nyilvánvaló.
A nap ragyog, a szűzek lejtenek,
Nyit a virág, de ó, már nem neked.
Öreg lelkednek nincsen lángja, színe:
Társid lemondás, bánat, éjmagány!
S a vágyak evezőjét elveszítve
Haladsz a vénség rozzant csolnakán,
Míg eltűnik előled a világ,
És sírod örök éjét hinti rád. -
Az agg király csak néz és nem felel.
Hervadt ajkáról sóhaj lebben el.
Arcát kezével lassan elfedi,
És megerednek néma könnyei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése