Reviczky Gyula: Útközben

Mint valami látomány
Nyári napnak alkonyán,
Útad' állja hallgatag'
Egy mosolygó nőalak.

Egyszer néz csak rád s megejt:
Egyszer, aztán elfelejt.
Az a perc, mely megleli,
Első, végső, egyszeri!

Kerülöd egy élten át:
Több sugárt nem hint reád
Az a bűvös lánykaszem
Soha, soha, sohasem!

Visz az élet szekere
Tavaszodból kifele,
Kedves arca mosolyát
Viszi tüskén-bokron át.

Ki-kivillan kék eged,
Piros rózsa rád nevet,
Néha ég s föld összefoly:
De te meg nem állsz sehol.