Még hozzád vágyik egyre e beteg szív
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved
és ami jön, az oly hűs és komorló,
mint a koporsó.
Az arcodon is feltűn néha-néha
a fönség és a gyász reszkető árnyéka
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,
ki kőbe vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.
Mondd, mit tudsz erről, mindenek tudója,
nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.
Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörnyü titka
és mi a kripta.
Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogództam és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése