A zongora, mit gyenge ujja csókdos
a rózsaszürke estben felragyog,
és egy dal ébred, fájó és bolondos,
a szárnya surran és beszél-ragyog,
bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
hol csendesen az ő parfüme száll.
Miért ez az együgyű, édes ének,
mely altatgatja álmatlan szivem.
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,
és mit akarsz, hogy félve, szeliden
kiszállsz az ablakon és hallgatag
meghalsz a fák között a kert alatt?
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése