A hegyoldal az égre felszökik,
s onnan néz le borzas, zöld fejével,
vad fürtjeit záporok öntözik,
majd meg a nap perzseli égi fénnyel.
Ott föntebb várrom alszik feketén:
Történelem, nem élet már, csak emlék,
vén baglyok ülnek mohos rejtekén,
s megpihenni leszállnak rá a lepkék.
Csodálatos, rejtelmes életár!
pedig e táj a létnek csak paránya...
de hány hangszeren játszik a madár,
s hány illatnyelven szól a rét virága?!
Honnan e dal? s honnan az én zeném?
s az is, hogy néha repülök a fényben?!
Talán egykor az idők kezdetén
madár voltam a föld rengetegében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése