Ha a hold süt, néma siron tuli fény,
álmomba' kinyílnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövén
s majszolja riadtan a gyermek.
Csak a léghuzat ismeri - alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
surranva, mint az egérke.
Ha belé-beléreccsen a szörnyü kredenc,
ajkára repül kicsi ujja:
könyörögne az irgalomért, de a csend
zord kürtje a zajt tovafújja.
Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
nem szűnve, dühöngve növekszik.
Belesáppad a gyermek, elejti a kést
és visszalopódzva lefekszik...
Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfeccsen iromba szilánkja,
mint déligyümölcs-kirakat üvegét
öklével a vágy ha bevágja.
Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már únja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése