Ölelés, avagy boldog karolás, hol
egyik fél összeelegyül a mással,
hol győztes és legyőzött kar szorul
egymásra, két fehér kés vág vadul,
hol alabástrom porfír tapad
lankadó Zephyr sóhaja alatt.
Ölelés, balzsamos lehelletű,
melytől az ajk bágyad s megistenül,
kristály falak közt tárulkozva ki:
ölelés, ki az édent fölfedi,
ölelés, sima és hosszu ujjaké
és a kézé, mely liliomfehér
s hóban, ivorban föl-alá inalva
csiklandozza a szívet diadalra,
az meg rázná le szelíd kötelékét,
türelmetlen várva a csata végét.
Ölelése két szétvált rózsaszálnak,
hol két eltévedt lélek egyre száll csak
testből testbe, Ámor lángja felett,
s visszatérni oly késedelmesek:
ölelése két márványoszlopnak,
mik, fával szőlőkacs, összefonódtak
oly szorosan s elválhatatlanul,
mint vén bástyához dús repkény simul.
Ölelkezés szilárd, ám lágy kebellel,
mely fénylik s szorításért nem neheztel,
mely kioltja a vágy égő tüzét
egy másik tűzzel, kéjért adva kéjt,
ölelése két tiszta csillagoknak,
mik fátyol alatt té-tova bolyongnak,
mígnem egymásba vesznek édesen,
s lelkükben béke és öröm terem.
Ölelés, ó, szemérmes és magasztos,
ölelj örök öleléssel magadhoz!
/Ford.: Tótfalusi István/
/Forrás: A női test szépsége/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése