Nem merengek a tenger árján,
mint hallgat és mint hömpölyög,
sem hogy az éj mélyülő árnyán
a szigetre hogy száll a köd.
Azt sem tudom, sugár-küllőket
a vízre hogy hajít a nap,
hogy szántja a hajó a kéket,
s a forgószél hogy zúg, szalad...
De ha összeszorul a keblem,
de ha a szívem megremeg,
érzem: a tenger végtelenben
szemem lehunyva süllyedek.
S míg fent a tündöklő zeniten
a víz kéksége süt, ragyog,
halak halakra törnek itt lenn,
s elnyelik őket a habok.
Villám vág, vágyainkra támad
de rönkön áll a lét, s kitart,
míg a napfény tengerre árad,
s kőszirtek állják a vihart.
/Ford.: Bede Anna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése