Balázs Béla: Mert minden út

A folyó partján fel kellene mennem,
Mert arra szállnak mind a madarak,
És én is tudnám, miért beteg az ösvény
Miért oly vézna, én is tudnám egyszer.

De akkor mért is jöttem a folyóhoz?
Mert ím előttem gőggel elvonul
És tükre titkát hiába lesem,
Ha el nem oldom most a csolnakot.

Ha el nem oldom s vele nem megyek,
Elhagyva mindent, amíg teljesül,
A hol a füzes földpartok közé
Beolvad s ömlik a bús alkonyég.

De elhagyjam e néma, bűvös rétet?
Akkor hiába kérdeztem és sírtam,
Ha nem várom meg, míg feljő a hold
És nem hallom meg, ha a rét beszél.

Feljő a hold, szobámba is besüt
S én nem látom majd bútoraim arcát.
Nem fogom tudni mért laknak velem
S szobám rejti a titkomat talán.

Titok marad a dolgok minden titka.
Mert minden út és minden végtelen.
És mindig elhágy valamit a lélek
Cserélve útat úttal úntalan.

Szép gyermekségem félbe kellett hagynom,
Szép ifjuságom nem folytathatom.
Az életútról is hamar letérek
S az utak végén van csak felelet.

/Forrás: A vándor énekel/