Erdélyi József: Fészeksirató

Utcai fák - sehol egy fészek.
Én, jaj, be más fákat idézek!
Népes az út, nyílegyenes.
Nyílegyenes volt valahol, de
madárdalos a holt Gyepes...

Ahol annyi zöld ág hajolt rám:
a kanyargó Gyepes homokján,
mikor virágzik fűz, kökény:
ott, ott szerettem volna lenni
fiatal és dalos legény!

Szívem szerelmét egy szemérmes,
fonthajú, szűz, tizenhatéves
cselédleánynak vallani, -
ott, ott szerettem volna minden
kanyarodón megállani.

Ott, ott a Gyepes oldalában,
hol az apám is hajdanában,
egy csőszház fedele alatt,
ott, ott szeretném rejtegetni
tetézett boldogságomat.

Járnám az uraság határát,
hogy semmiben se lássa kárát,
sötét, viharos éjeken,
hűségesen, mint egy derék eb,
át hosszú és sok éveken.

Ott őrködnék bár tűzzel-vassal,
sorompón, tussal és fokossal,
míg legényfiam s hajadon-
lányom kezére és fejére
apai áldásom adom!...

Óh, hagyj el engem, bús igézet!
Lábam elé jobb itt ha nézek,
hogy ne tiporjon e el nép,
hogy el ne üssön, szét ne rontson
a vágtató idő, a gép!

Óh, hagyj el engem, szép hazugság!
Fülembe jó szavak sugdossák,
hogy minden bánat oktalan,
mert a világraszomjas lélek
itt is, ott is, boldogtalan.