Lukács László: Szomorúság

Van úgy, hogy néha nem tudod, mi bánt.
A szíved úgy fáj, mint az alkony-égen
elhúzó messzi felhő fáj, ha nézed.
Erőlteted mosolyra szád, hiába.
Ínyed fanyarul visszaernyed és te
keserűn nézed, hogy lubickol
a kacagás boldog zuhatagában
szerelmesed, ki most oly idegen.

Ilyenkor úgy vonz valami
az éjszakához, a hideg magasba.
Felnézel a drága, hű csillagokba,
és forró könnyben úszik a szemed.