Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,
hogy az a sok virág, mely felénk hajolt,
szerelmes lett belénk, s kettőnk arcát keresve
közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.
Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,
mint a gyümölcs, amely túlérett már, lehull:
s hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,
s egymást szeretve hogy öregszünk szótlanul.
Körülölelt meleg hangod hulláma lágyan,
forró szived oly nyugodtan lüktetett,
s nem féltem volna már, ha látom a homályban
a kanyargó utat, mely sírunkhoz vezet.
/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése