Nem várom már az életet,
vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szememből a nap kivész,
Már csupán a lámpába néz.
Ha tűz lobog, hát majd elég,
Ha vér ömlik, hát van elég.
Aki megbánt, én nem bántom,
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok,
mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
de nem halál s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak ottan
s egyszer mégsem káromkodtam.
Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,
akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog,
én már ködből, csöndből vagyok.
Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.
S tudni, vannak így még többen:
mígnem valaki megdöbben,
míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a holdig,
föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
megátkoz ebtartót, ebet
s legelőször is engemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése