A vén diványon hentereg a Nap,
magával hozta erdők illatát
s kinek örömből semmi sem maradt,
vidultan nézem én, kopott diák.
Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom
lágy csókja éri rezgő ajkam is,
ölébe békén árva főmet hajtom.
- Ó Nap, a csókod új életre kelt,
ha simogat selyem hajad, még élek:
rossz idegem új ösztönökre lelt.
Maradj örökre - éjszaka lesz, félek,
az éjnek oly riasztó árnya van
s ó jaj, nem gyújthatom föl magam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése