József Attila: Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete,
kiszítta régen már a nap heve,
fogatlan szája bús sóhajüreg,
oly csöndes néni és olyan öreg.
Fonnyadt karjával multakat ölel,
halálra vár s az tán sosem jön el.
Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
sovány kezével lassan elmotoz,
szentképet s egy fényképet nézeget -
öregkorát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.
Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
öreg királynő bú-trón tetején.
S úgy elfárad míg a templomba ér,
de elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
letérdel ott a bús hideg kövön
s ha van öröm, úgy néki ez öröm.
Lakán is ott borong a ború,
falán sok szentkép, néma koszorú.
Macskája vén, már régen nem dorombol.
S az öreg anyó olyan szomorú.