Reviczky Gyula: Üres napokban

1

Ezek a pettyhüdt, fáradt, lomha percek
Szivemre mint lidércek nehezednek.
Érzem, ahogy lassankint öldösik,
Csontombul a velőt kiszörpölik,
Hogy türelmetlenül és bosszúsan
Gyakran könyörgök: Verj meg, ó, uram!
Hadd sírjak égető vérkönnyeket,
Sötét hajam' a bú őszítse meg,
Lássam, hogy lelkem rongyokká szakad,
S roskadjak össze ennyi kín alatt.
Üldözzön átok, kacagás a sírba,
Dobáljanak meg kővel engemet:
De legyen aztán rólam is megírva:
Viharban élt, a villám ölte meg!

2

Kinek nyomor ringatta bölcsejét,
Ki mindig félkegyelmen éldegélt,
Semmit se vesztett, mit méltán siratna:
Nem szenved az, szüksége nincs vigaszra.
De koldús szívvel, jövőben se bízva,
A kincses múltat sóhajtozni vissza,
Bánkódva, elhagyottan, egyedül,
Álmodni régi örömek felül:
Hurcolni szebb idők emlékeit:
Nem bírja szívem és elvérezik.

3

Csak múljatok, csak múljatok,
Ti meddő, szomorú napok.
Kiállom én az éjszakát,
Ha nem is látom csillagát.

Ábrándvilágom rég fakó:
Reményem összetört hajó -
S szivemet, mint kéklő hegyet,
Sűrű, nehéz köd ülte meg.

Ez egyhangú homály, e köd
Oly jó, mert legalább beföd.
Nem látni, hogy szívem sajog:
Nem tudni, bús miért vagyok.

Csak múljatok, csak múljatok.
Ti meddő, szomorú napok.
Örökké nem tart semmi sem:
Szivem is végre megpihen.