Jules Supervielle: A halál kertjei

 

A halál kertjei, dús fákkal népesülten
legélőbb vágyaink élik tovább örökkön,
mély, föld alatti bú nyer formát ott a fűben,
mert halni gyönge volt, amíg fönt élt a földön.

Hajnalka, mily bús koponyának
kelyhéből nősz ki, kék virág,
és honnét jő a kín, a bánat,
mely e tüskében üt tanyát?

Mert nincs oly halk gondunk bajunk,
melyre a jó föld írt nem adna,
s szívünket is, ha meghalunk,
szelíd pólyákkal betakarja.

De csonka lét, te megtörött, ki
szeretnél ismét talpra szökni,
és új szívet kutatsz vadul
a régi lángnak otthonul:

hagyd abba, más az üdv, amit már
a ringó rózsa kelyhe kínál
hűs éjjelén, midőn a harmat
könnyétől újton újra sarjad:

és ezt se tedd: ezen s azon
bánkódni, mint dohogva nemrég,
próbáld meg, oldódj föl a gyengéd
növényvilágban szabadon:

ne húzódozz, ne légy mogorva,
barátod mind e földi forma:
bízz bennük: szíved végre hát
egészen megadja magát.

És lám, a régi sok bolondság
ezer fűszállá változott át,
és íme, hajdan hősi kedved
most mint egy fának ága reszket.

A vad halál nyílt, páni gondja
átlényegült a lenge lombba,
rá gyönge szél suhan le, és
ragyog a megelégedés.

S most itt él, gyökerek s koronák szövedéke,
e szép kert,s emberibb, mint a sikoltó város,
s olykor egy óriás szarvas szökik föléje,
s mögötte a homály csillagokkal virágos.

/Ford.: Rónay György/