Lukács László: Nem is tudjuk...

Csókkal válunk, ha csak rövid útra
indulsz tőlem, nem tengerentúlra.
Ha búcsúzunk, mindig titkos-aggón,
Úgy süllyedsz a lépcsőn, mint egy nagy tón.
Minden válás, szem elől tűnés is.
Nem hiszi a szem, amit az ész hisz.
Meghalsz, véli mikor tőlem megválsz.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Ha két napra, hétre elvesztelek,
levél vagy, kit magamnak címezlek.
Telt el köztünk már tizenkét hó is,
(körbejártad tán a földgolyót is).
Mégis, mégis a sors kézbesített!
Az, hogy késett, az is édesített.
Néztem arcod, mint hű, régi írást.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Kezemnek a te kezed fogása,
nem olyan, mint más bőr tapintása.
Tenyerem, ha a tiédbe téved,
- kesztyűt húzhatsz - is megérez téged.
Úgy szorít, meg, mint egy néma, testi,
ujjkulcsolva erősített eskü.
Frigyet kötünk, röpke, tenyeres nászt.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

S mégis lám, hogyha civódtunk nemegyszer!
Azt kívántuk teli bús méreggel,
élnénk, Pesten én, te tán Budában.
Két tengerben inkább, mint egy ágyban!
De mire egy lépést is megtettünk,
Duna hídja lett a föld megettünk.
Sarkunk húzta, nem engedte egy lánc:
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Volt már olyan furcsa gondolatom:
mi lenne, ha más lenne alakom?
Nem ilyen boldog, veled egybe-illő,
nem emberként, másként lennénk hím, nő:
lennénk ketten, teszem azt: őz s páva.
Szárnyas testű s egy patás hű párja.
Sírva vágynánk egy lehetetlen nászt!
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Vagy volnál vak s én is vak melletted!
Világtalan holt szeműt vezetget. -
Mutatgatnánk a szürke vidéket:
milyen piros, mily szikrázó, nézzed!
Szép volna az, ha színét se látjuk.
Fényözönben úgyis kitaláljuk.
Kell-e szín szebb, mit a szerelem lát?
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Öregszem én, de benned, és szépen.
Másnak számol a naptár, nem nékem.
Hajam nem nő új, sem számban fogam:
egyetlen vagy, ki nem veszed zokon.
Nagyon is emlékszel, milyen voltam!
Minél régebben volt, annál jobban.
Ifjúság s öregség szerepet vált.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Elképzeltük azt is, mi az: fönt-lent.
Egy a földön, a másik a földben.
Elképzeltük, de mintha regényben
olvasnánk csak, látnánk moziképen.
Mert, képzelet, gyenge látnok vagy te!
El nem sírt gyász, le nem mért könny vagy te!
Olyan csúcs vagy, mely messziről hegyláb.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...

Csak mikor már az ormokra hágtunk
s mert magasból, nagyon mélyre látunk,
akkor értjük meg, hogy aki nincs és
holtan alszik, az milyen szerencsés
- s aki túlél, milyen nagyon vesztes!
S kivel annyit volt az élő egy test,
csábít ott is, hív a halálugrás.
Nem is tudjuk, hogy szeretjük egymást...