Kiss József: Sherezáde

Sherezáde! meséknek, éjnek asszonya!
Hova lett mosolyod, meséid hova lettek?
A káprázatok, a kéjek, a lángok hova?
És rügybomlása a tündérkikeletnek?
Sherezáde, kit Múzsának keresztelt a pogány,
Oh, mért hagysz magamra életem alkonyán?

Beludzsisztán gyöngyeit nem fűztem-e nyakadba
És Shirász rózsáit fürteid közé?
Volt-e lelkemnek kivüled gondolatja
És vágya, melyre nem szépséged ösztönzé?
Te voltál nekem egy élten át az élet:
Ha mégysz, jobb részem távozik te véled.

Nem adtam-e cserébe önkényt oda érted
Mind, mi után lohol, törtet a tömeg?
Nem vállaltam-e örök szegénységet
Sherezáde, csakhogy téged ölelhesselek?
És most, hogy enyhülést keresnék a dalban:
Sherezáde - nincs! se mélyben, se magasban.

Sherezáde! én sejtem a nagy éjszakát,
Mikor a szín nem szín s a csillag fénye bágyad,
S azt nélküled, egyedül virrasszam át
S ne lássam tündöklő mennyei orcádat?
Vak Milton szemére reáborult a hályog,
De téged Sherezád', látott, mindvégig látott...

Maradj velem, ne hagyj el, te színes világ!
Mely levegőm volt, melyben fogantattam:
Káprázatok fénye, te szép Sherezád!
Hints rám, ami szín van a szürke alkonyatban.
A nap ott bukdácsol már túl a hegyen,
Utolsó csókom is a tied legyen.