Reviczky Gyula: Szerelmi epilóg

Ez az utolsó dal tehozzád
Aztán elnémul ajkam.
Szívemet vágyak nem kínozzák:
Lemondok egy sóhajban.

Mulandó minden, ah, belátom:
Az ifjúság s a szépség,
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadva meddig élsz még?...

Ó, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmát kinevettem!

Azóta elszállt ifjúságod:
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájáról a virágok
Egymás után lehullnak.

Te megviselt szív, légy nyugodtan:
Meddő vágynak mi haszna?
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra.

Mit ér tűnődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó:
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!...

Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Míg ajkam egy betűt rebeghet:
Jóságod lelked' áldja.

Sóhaj, búcsudal, szép rímbe' vidd meg,
Mi van sorsomban írva:
Szívem más névre nem nyílik meg,
Emmával tér a sírba.