Langyos szél kezdett fújdogálni,
Mely lesöpörte a hegyek havát.
Az égen bárányfelhők kergetőztek,
S a földön mint árnyékok elsuhantak.
Bilincseit lerázta a patak,
S dagadva a hegyek vizétől,
Ellepve bokrokat, fatörzseket,
Mindig föllebb, mindig föllebb
Hajtotta habjait.
Egy fecske szállt a partra, hogy sarat
Vigyen fészkéhez. A patak sóhajtott:
Boldog madár! Te szabadon repülhetsz,
Ameddig elvihetnek szárnyaid.
"Tengerről jöttem most is - szólt a fecske -,
Az éggel összeérő óceánról.
Hová a fényes nap meghálni jár,
S mely a pogány ajkát imára nyitja."
Irigységtől tajtékzott a patak,
S türelme fogytán, lázasan, kevélyen
Csapkodta partjait,
S ilyenkép' fortyant fel habzó ajakkal:
Mit, én itt hajtsak malmokat?
Híd-terhet hordjak hátamon?
Engedjem, hogy a molnár megcsapoljon,
Hogy mosdatlan parasztfiúk
Fürödjenek hullámaimban,
És megláboljanak vén asszonyok?
Hagyjam, hogy az egész falu
Énbennem mossa szennyesét?
Hitvány, ki tűri! Én nem engedem.
Tenger leszek!
Tenger vagyok már!
És zabolátlanul kiöntött:
S ameddig eljutottak habjai,
Ínséget, pusztulást hoztak magukkal
Eláztatták a zöld vetéseket:
A gazda jó reményét tönkretették,
S a munkás pórnak házi tűzhelyét.
A patakot szidták mindenfelé,
S a jámbor nép fohászkodott az Úrhoz:
Hárítsa el fejérül e csapást!
Nyár lett. A nap forró sugárt
Nyilazott sűrűn a patakra,
S keskeny medrébe űzte vissza, vagy
Felitta lassan szomjas ajakával.
S hol azelőtt tengert látott az utas,
Kígyók, nadályok úsztak mindenütt,
S undok békák csoportja brekekézett.
Tengervágyáról a patak letett.
Malmot hajtott megint türelmesen:
Viselte a súlyok csapásait,
S megúsztatott birkát, csikót, lovat.
Szelídke habveréssel folydogált,
S megfogyva tűnt el a Dunába végre,
Név nélkül, mint szerény patak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése