Befúj most mindent a hó,
betemet mindent, mint szokta.
Ajtómnál pihen halódva,
fehérlő szárnyú rajokba,
oly csöndes, lágy, nyugtató.
A fehér mennyei hó,
egyhangú mesét sorjázván:
a lelkem üresen, árván,
dermesztő itélet vár rám -
beszéli a fehér hó.
Suttogja: egyedül vagy.
S fordulok ismét már vissza,
a gyűlölt zarándokútra,
gyűlölöm aznaptól fogva -
mely bennem emléket hagy.
/Ford.: Szabó János/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése