A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
a vad novemberi szél.
A kutakon viharra vár
a vaslakat, s a csiga, zár
csikordul:
az utakon viharra vár
a vaslakat, a csiga, zár
zordul
azt mondja, hogy halál.
A szél a vizen nyargalász,
levél röpűl nyomába száz,
a vad novemberi szél,
a szél haragja szétszed
minden picinyke fészket:
vasvesszővel dörömböl,
agg lavinát tépáz szilaj örömből,
üvölt a tél,
süvölt a szél,
a vad novemberi szél.
A régi pajta nyöszörög,
a vén templomtorony mögött,
recsegnek régi cölöpök:
sóhajt a gátor, a sikátor,
a bátor
szél vad zajától,
a vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek
holtak kinyúló karjai,
lehullanak, a fejfa reszket,
a szél, a szél csavarja ki.
A vad novemberi szél,
a szél
halljátok, hogy sziszeg a szél,
boszorkánylakta út a cél,
fagyot fütyül, dühvel tele,
remegjetek, tarol a szél,
a félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
letépte az égről a holdat,
remegtek rozoga faluk,
a megriadt nép nem aludt,
csak vakogott az ugaron,
mint a barom.
A végtelen vad réteken
bömböl a szél,
a vad novemberi szél.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése