Szomorú reggel...Borús ablak.
Mögötte az ősz kesereg.
Kinek öntsem ki a szívemet:
mért élek itt egyre magamnak,
töprengve fakón? S a találkák?
Szemembe derűs szeme néz.
Az emlék elinalt...Be nehéz
őt látni, ki már sose vár rád!
És mintha kést szúrna szívedbe,
átéled s kiállod a kínt:
pilládon egy könny-pihe ring,
zuhogó zápor puha cseppje:
s míg tekinteted végigszalajtod
egy régi levél sorain át,
elámulsz: bent mért süt a láng,
ha kívül csak sápad az arcod!
Ez az ősz már...Az ablak homályán
látom, velem sírt az üveg.
Neki mondtam el - más senkinek -,
hogy egy arccal volt ma találkám.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése