Ó, nézd a boldog teleholdat,
olyan kövér, hogy majd elolvad.
A takarodó messze harsog,
ballag haza hivatalnok:
egy zongora zörög sötéten,
egy macska surran a sövényen:
a bús vidék aludni készül,
a zongora felsír merészül,
aztán az ablak becsukódik,
Hány óra? Mily irtóztató itt.
Nyugodt hold, nehéz, micsoda fészek,
maradjak? Elfogódva nézek.
Hold, buksi hold, örök dilettáns,
ki mindig új földön, vizen jársz,
ha kell, most Missuriba szállsz át.
És látod Párizs ősi sáncát,
Norvégia fjordját, a tengert,
a sarkot, min havas lepel leng,
boldog Hold, nézz rá mosolyogva,
ő is nevet a nászuton ma,
kacag-kacag a férje mellett!
Mindketten Skóciába mentek.
Ha megbolondulok e lányért,
megjárom, ó, te ferde tányér!
Hold, vén bohém, te éji kóbor,
nekünk, ugye, a láz az óbor?
A messze tájak! Kincses esték!
Megöl itt a vidékiesség!
A Hold se hall itt, az ebadta,
süket, öreg fülébe vatta.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése