"Itt vagyunk a falon,
és jók vagyunk nagyon,
halk illatunk ha lebben,
lágyabb, mint egy ligetben,
és benne messze múlt a nyár,
vagy egy jövőbe hullt a táj
kertjének íze bujkál:
és ennyi minden éltünk.
Megsokszorozva élünk:
padló és mennyezet zár,
s kis sziívünknek csak egy fáj:
nekünk se ég, se szél, se
évszak nem jut, se méhe,
s ki ért meg így, ki ért meg!"
Egy kéz a falra téved:
a kisleány fölébred,
lámpát gyújt, mert nagyon fél,
de kertje a falon mély
illatát ontva régi
hűséggel őrzi-védi.
Az ágyhoz ér a lába,
s komoly hangján az ágyfa
így szól: "Aludj, leányka,
nincs itt az óra még,
hogy iskolába mégy."
Elalszik hát Anita
tapétaparkja tiszta
párái közt, s az éjben,
míg ő pihen, serényen
a színek, ontva halk dalt,
fáradhatatlanul
és csalhatatlanul
építgetik a hajnalt.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése