Felhőtlen, nyájas tiszta délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom -
Ki magányt keres, az hajóra szálljon.
A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk rendre az utasokat.
Helyükbe jöttek,
begurulva mások,
A föld göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres, mesterlegény,
Cselédlány, bubos kendővel a fején,
Kocogva rótták végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat.
Fenn a kormányon mozdulatlan álltam,
Az őszi fény körülenyelgett lágyan,
Friss szellő lendült, a Dunát borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.
Előre görbedt daruk árnyékában
Ácsok ácsoltak lenn a hajó-gyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,
Megakadt a szemem egy rozoga bárkát.
Otromba, ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vizre többé nem való.
Teste csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép.
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már elhegedültek!
A amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az irást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
- Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!
*
A sárga vizek melancholiája
Borong te rajtad, lápos Tisza tája,
Ott a nő sulyom, terem a kökény,
A Tisza partján ott születtem én.
Csegei révnek szálas jegenyéi,
Csak ti tudnátok még arról regélni,
Mikor egy ingben, mezítláb futkostam
És tojást szedtem zúgó nádasodban.
Mikor egy éles vijjogó füttyszóra
Mind fölrebbent a nádasok lakója
És parthosszant vonalba gyűlt a nép,
Hogy szemtől-szembe lássa a mesét.
A hajót, mely tüzet, füstöt okádik
S magától jár, mit nem láttak odáig:
Az első gőzöst a Tisza vizén.
Napestig ültem a part peremén,
És lestem, vártam jöttét a csodának:
Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,
Mint gyermekszivem várta a szirént.
Idegen népek jöttek a hajóval,
Intettek kézzel, kendő-lobogóval,
És zakatolt odább, a habot szelve,
Míg a távolság végkép el nem nyelte.
- Honnét jő a hajó és hova megy?
És honnan és hova az emberek?
*
...Lomtárba jutottál, mint annyi más:
Öreg hajó! Ez a végállomás!
Ketten indultunk, te értél elébb be,
Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?
Idő, távolság, tér, egymásután,
Úgy lehet, számitás-hiba csupán,
Mi előttünk leng, az nem örök távol,
És minden határ elolvad magától.
De vissza-vissza, hova út nem szállit,
A Dunától vissza a Tiszáig,
Mentén elsülyedt, boldog szigeteknek,
Hol ifjúságom álmai elsülyedtek,
Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:
Az a távolság, az a messzeség,
Az a mindörökre utólérhetetlen!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése