Kiss József: A kis cseléd

Szolgált minálunk egy jámbor kis cseléd,
Ő robotolta a házi gond felét.
A Retyezát tövében, hol száz vihar dalol
Valami bozótban termett valahol.

Vad venyigére vallott a termete,
Oly hajlós, gyenge - és kökény-fekete
Nehéz, nagy fonatokban dűlt haja hulláma -
Kivánná kontynak nem egy úri dáma.

Mikor nagy bámész szemét felütötte,
Száz butuska kérdés motoszkált mögötte,
Mint aki mély álomból most ébredt fel éppen
S eligazodni nem tud semmiképpen.

Karton ruháját több móddal viselte,
Mint akik járnak bársonyba, selyembe.
Oly nesztelen tipegett: a lába muzsikált
Szűz derekának ringató muzsikát.

Ismerte az utca: sövény virága:
El se felejtette, aki egyszer látta,
De illetlen tekintet illetni nem merte,
Ha súrolt, sikált a lépcsőt seperte.

És egyszer csak, mint kit szemmel megvertek,
Roskadni, fogyni kezdett a szép gyermek.
Köhécselt, romlott, sápadt s tavaszra hazament
A nagy vadonba, a Retyezátra fent.

Kiülök - mondá - a nagy fehér kőre,
Ahol odatűz a nap delelőre,
És gyíkok szaladgálnak s illatoz a zsálya,
Ott meggyógyulok, meg...meg...bizonyára.

A könyvem pedig - a könyvem itt hagyom,
S eljövök érte majd újra egy napon,
És régi jó helyemre majd megint beállok,
Ennél jobb helyet én sose találok.

S meggyógyult, eljött, álmomban megjelent
Nagy világosságba, mint valami szent.
Kis karton ruhácskája begombolva állig,
Szeme mélázó - a szomorúságig.

Kitudódott most már - s búsan mosolyog -
Tévednek olykor az örök csillagok!
Osztály esett koronán és cselédkönyveken
S tévedésből jött a cselédkönyv nekem...