Heverve puha pamlagon,
Az öreg koldust hallgatom.
Hárfája rozzant és kopott.
Sok húrja rég' lepattogott.
A vénségtül, vagy úgy lehet,
A nótázástul elrekedt:
S elnyűtt, szánalmas dallama
Siralmasabb, mint ő maga.
Népdalt és dalmü-áriát
Penget zagyván, nem érzi át:
S ha ki egy krajcárt vet neki,
Illően megsüvegeli.
Szép úri lakba félve lép,
S ha itt rámordul a cseléd:
Hordd el magad, dologtalan!
A koldulás itt tiltva van!
Az öreg hárfás szót fogad,
S az ernyedt, ócska húrokat,
Nem tudván másba kezdeni,
Egy házzal arrébb pengeti...
Heverve puha pamlagon,
Új versemet simítgatom.
Nehéz egy sors a koldusé!...
De a költő más sorsu-é?...
Pályája - nem mondok sokat -
Még szomorúbb, még gyászosabb:
Mert énekét, ó, jaj neki!
Átéli, át is szenvedi.
Vagy ő is elfásul talán,
Ha senki sem hevül dalán:
S csak azért nem tud fogni másba,
Mert költőnek jött a világra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése