Most, hogy az árnyék körberepdes,
hozzámlépsz, hallgatás, te kedves,
te leghőbb vágyra érdemes.
A lármás, terhes napon át,
félénk vendég, téged kivánt
szívem, mint ki társat keres.
Elzengett a zavaros élet,
minden éles zaj elenyészett,
mit a magasság szült, s a mély.
Nappaltól elnyelt ős-szavak,
varázsénekek hangzanak -
nos, édes hallgatás, beszélj.
Ami nyugalmas ajkadon,
rejtélyes mélyből fakadón,
halk mormolással bugyog át,
míg kezemben a csésze reszket,
boldogan fogom fel a rejtett
források ezüstsugarát.
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése