Ott te, a vizen keresztül
fehér rózsád nyújtva nékem,
itt én, fekete virágom
tartva égő szenvedélyben.
Az elválasztó folyóban
kettőnk sápadt árnya reszket,
árnyak, melyek egyesülni
hasztalanul igyekeznek.
Így állunk, a szél s a hullám
zúgásába fúl beszédünk,
nem tehetünk egyebet, csak
sóvár jeleket cserélünk.
Nesztelenül, mint kisértet,
sötét hattyú jelenik meg
partjaink közt, s felkavarja
sápadt tükörképeinket.
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése