1
Fáradtan tér nyugovóra
amott, s elalszik a nap.
Itt a néma, tiszta tóba
fűzfagallyak hajlanak.
S én nem láthatom a kedvest:
buzzogj, könnyem, csak buzogj!
A fűz lombja fájva reszket,
s a nádas széltől susog.
Szívem csendes bánatába,
messzi lény, úgy tündökölsz,
mint az Esthajnal világa
süt át káka s fűz között.
2
Borus az ég, fut a felleg,
a zivatar leszakad,
jajgató szelek perelnek:
"Tó, hova lett sugarad?"
A felkavart tófenéken
kutatnak a fény után.
Fájdalmaim éjjelében
nem nevetsz már soha rám.
3
Általvágva a bozóton,
esténként az elhagyott,
nádas tópartra lopózom,
lányka, s reád gondolok.
Ha a berek árnyba hajlik,
rejtelmesen zúg a sás,
úgy jajgat és úgy morajlik,
hogy elfog a zokogás.
S ébredni hallom a szélben
lágycsengésű hangodat,
s utána a tó vizében
elveszni a drága dalt.
4
A nap mélybe száll,
felhő feketéll,
szorongva zihál
fel-alá a szél.
Villámok szelik
az eget, vadak,
tünő képeink
róják a tavat.
Viharfényesen
vetsz bennem lobot,
hajad szélesen
kibontva lobog.
5
Ráterül az alvó tóra
a hold nyájas mosolya,
holt rózsáit belefonva
a zöld sáskoszoruba.
Szarvasok járják a lejtőt,
szemük a sötétbe les:
álmában a nádtövek közt
olykor egy madár neszez.
Könnyezem, fejem lehajtva,
lelkem legbelső zugát
csendes imaként itatja
emléked gyönyöre át.
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése