Régről szeretem d’Ellébeuse Klárát,
az ódon zárdákban nevelt leányt,
ki képeslapokat olvasva járkált
a hársak alatt nyáron, estetájt.
Csak őt szeretem, most is szíven üt
fehér nyakának kékes ragyogása.
Hol van? S az a gyönyör hova merült?
Ágak hajoltak nyitott ablakába.
Remélem, hogy még nem halott azóta
- vagy lehet, hogy már egyikünk sem él.
Az udvart halott lombbal boritotta
a hajdani hideg nyárvégi szél.
Az öblös váza pávatollait
hogy élveztük, s a kagylókat köröttük!
Hajótörést szenvedve elvetődtünk
az Újvilágba, azaz a padig.
Jöjj, ó, jöjj, kedves d’Ellébeuse Klára,
ha létezel még, viszonozd szerelmem!
Vén tulipán virul a régi kertben.
Ruhátlanul jöjj, d’Ellébeuse Klára!
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése