Hogyha halott leszek, te, kinek tiszta kék
szemében vízibogarak kékjének tüze ég,
törékeny, ifju lány, akit oly rajongva imádtam,
s kinek az érzőlelkű virágok csapatában
az írisz a mása, te nyújtasz majd kezet.
Te leszel, ki e csöpp úton elvezet.
Ó, nem ruhátlanul kísérsz, ne gondold,
Csak nyakad fog fényleni mályvaszinű kigombolt
mellénykédből, s nem ér ajkadhoz a szám.
De kéz a kézben a szederbokrok során
hol selymes pókfonál szivárványa remeg,
oly hallgatásba kezdünk, mely méznél édesebb;
s kezed mindannyiszor, ha szomorúbbnak érzel,
kezembe új vigaszt önt vére melegével,
- s mint orgonák, mikor szirmaikat vihar veri,
nem fogjuk érteni … nem fogjuk érteni …
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése